Helikon - Irodalmi folyóirat

Ma hajnalban egy vörös hajú nő
két könyökével a korlátra dőlve
bámult, mintha valami nézhető
futott volna a busz mellett, a járdán.
Rövidre zárt múltjából jött elő
a csupasz fák közt ringatózó látvány,
vagy csak kíváncsin kerekedő szemmel
gondolkodott egy visszatérő álmán,
ami megfoghatatlan, mire felkel,
de foszlányai felbukkannak itt-ott,
ha jól figyel, összefonódnak egyszer,
s kirajzolnak egy meszesedő titkot –
nem tudhatom. De hozzám ért a válla,
és csupa rossz gomolygott mellkasomban,
úgy éreztem: beszív a nő világa,
ítéletnap sem szabadulok onnan.
Úgy éreztem: majd szétveti a gyomrom
a hívatlan, növekvő indulat.
Hiába volt önuralomra gondom,
helyében csak a gomolygás maradt,
és az, hogy annyi mindentől viszolygok,
amire máskor mosolyogva néztem,
annyi iszonyú részletet kihordok,
s mind elmerül az iszonyú egészben.
Miközben kint hóhullást szült a hajnal,
szikrázva dőlt a jégkristály az égből,
zúgott fülem: „iszonyú minden angyal”
és reszkettem a gyűlölet hevétől.
Mellettem bőszen könyökölt a nő,
kemény vonások közt rángott a szája.
Hiába tudtam, hogy sebezhető
s feltételeztem: van pár unokája,
szerettem volna kitörölni onnan,
ahol makacsul bírta a teret.
E hajnalon is sokat gazdagodtam:
áldott, békés hit, remény, szeretet.