"szikrázva dőlt a jégkristály az égből"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 24. (662.) SZÁM – DECEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Ünnep
MÁRTON EVELIN
„Visszavonultam a saját intim világomba” - Beszélgetés Szabó András grafikussal
Benkő Levente
Egyed Ákos 85. születésnapjára
Antal Balázs
Aki pokolra akart jutni
FAZAKAS GÉZA
versei
Borcsa Imola
Csendes szombat délután
ANDRÉ FERENC
versei
SZABÓ IMOLA JULIANNA
rövidpózái
Horváth Előd Benjámin
Jószándék és hiba - Horváth Előd Benjámin interjúja Láng Orsolyával
A figyelem körei
Szőcs István
Némán mennydörgő csillagjelzések mágiája
Bréda Ferenc
Theatrum mundi
Rigán Lóránd
Koponyám körül
Jancsó Miklós
Cigányprímások
MIKÓ IMOLA
A szabadság nehéz mámora
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Nyugodt építkezések
Papp Attila Zsolt
A norvég minta marad
Jakabffy Tamás
A háromszáz éves Emanuel Bach
Januári évfordulók
 
Antal Balázs
Aki pokolra akart jutni
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 24. (662.) SZÁM – DECEMBER 25.

Volt egy ember odakint Velyvában, aki fel tudta támasztani az elhullott madarakat. Már meghalt. Amíg élt, csak a bajt csinálta, ritka rossz természetű, iszákos kötekedő volt, az asszonyt a halálba űzte, a fiát elvadította a háztól. Pedig különben, ha akarja, tehetségét jóra is fordíthatta volna tán. Velyva messze esett akkor is mindentől, amit ismersz, ma sincsen közel, de még egészen távoli földekről is jöttek hozzá sorra, kendőbe pólyálva, tisztes koporsócskákba fektetve hozta ki-ki a maga kis tollas kedvencét, minek ideje egyszer már letelt. Ő meg épp csak az ujja bötykével végigsimított a puha testen, s a madár rögtön verdesett is. Cserébe mást senkitől sohase kért, csak egy kis borocskát, csak egy kis pálinkácskát. Aztán ha azt bedöntötte, menekült előle, ki merre látott. Már a tanyájával sem törődött, a nyájai szétszéledtek a hegyek közt, magára maradt, és egyre mordabb meg mordabb lett ott fönt az erdőn, beleőrülve az egyedüllétbe, melyet csak a feltámasztott vadmadarak enyhítettek, miket a fák között talált lehullva, megcsócsálva. Megpróbálta, ám semmilyen más istenteremtményén nem tudott segíteni. Pedig kiásta a feleségét is a sírból egy éjszaka, mikor dörgött az ég, de hiába, semmire nem ment, akárhogy simogatta, csókolta, ölelgette. Ki tudja, mi jött rá, hogy éppen azzal próbálkozzék, akit ő maga gyötört ki ebből az életből, ki gondolta volna, hogy hiányoznak egymásnak, és mennyire örült volna szegény asszony, ha holtából kikelve is éppen őt látja mindjárt egyből. Talán maga is rájött erre, mire felhozta a föld alól, mert a koporsót még így-úgy lefeszegette róla, de vissza már nem temette, otthagyta kikaparva, a sír környékét is szanaszéjjel dúlva, amikor nem járt sikerrel végül. A falusiaknak már addig is a bögyükben volt a sok furcsa, tébolyult idegen, akik odalent egyre mind csak azt kérdezték tőlük, melyik út vezet a Velyva-erdőbe, és amit elmondtak mindarról, hogy mért akarnak épp oda fölmenni, nem hangzott túl jól az olyan nagy katolikus vidéken. A felforgatott temetőt reggelre találva annyira megdühödtek, azonnal kapára-kaszára kaptak és nekivágtak a sötét magaslatnak, hogy menten kezük közé kaparintsák a velyvai ördöngös embert. Ki tudja, mit csináltak volna vele, ha elérik. De míg odatartottak, egymást válogatott rémségekkel riogatták, hogy mi vár majd ott rájuk, mire készüljenek fel hát. Azután meg mire az erdőt elérték, elillant bátorságuk, alig is álltak már a lábukon, a foguk is vacogott a rémülettől. Így aztán közel se mertek menni, visszafordultak, s otthon meg azt mondták, a fák között pokolból felélesztett óriás varjak károgtak, kavarogtak, s lecsaptak közéjük, mintha csak őrájuk vártak volna, s ők küzdöttek, ameddig küzdhettek, tusakodtak, az életüket védték, de sose fogyott a sok rémség. És bár ugye ilyesmiket végül is senki se látott, mégis a sok madár lett a veszte az erdei öregnek, mert egy napon rátört mind, melyet az életbe visszadörzsölt, őrjöngve nekiesett ezernyi karom és csőr, talán mert nem is akartak volna már élni, úgy különben, csak ugye az öreg nem kérdezte meg egyiktől se, amikor elkezdte tapogatni, szeretné-e vagy sem. Lecsaptak rá, csőrükkel oda-odavágtak, csípték, marták, ahol érték, abba halt bele aztán. A faluból mindenhonnan látszott meg hallatszott a sűrű, fekete, vijjogó, izgő-mozgó felhő, ahogy Velyva fölött köröz és véres alkonyt hagy maga után a nyugati ég alján. A fia, akit rokonok fogadtak magukhoz, miután az anyja kimenekítette az erdei tanyáról kevéssel azelőtt, hogy meghalt, s akit aztán az öreg sohasem próbált visszaédesgetni, aznap megálmodta, hogy az apja odahaza fekszik magatehetetlen. És akkor pár napot kivárt még. És azalatt az öreg meg meghalt. Ott hevert aztán sokáig a padláson temetetlen, ahova a fia felvonszolta, amikor hazament végül aztán, mert sehogyse bírt a ház körül gödröt kaparni, akkora fagyos tél járta. A rokonok akkor egy ideje már éppen pedzegették, hogy kutyából nem lesz szalonna, meg hogy a vér nem válik vízzé, meg ilyeneket. Sőt, tudták is, nem csak pedzegették, úgyhogy örültek, hogy magától elment. A fiút sokat bántották odahaza, s aztán lent a faluban is, amikor odakerült. Hogy ilyen boszorkány az apja, meg olyan sátánimádó, meg kecskékkel malackodik az ólban, ilyesmiket kiabált rá a többi gyerek, amit hallottak otthon. Egyszóval nem szerzett barátokat. A rokonok is hűvösen álltak hozzá, egyetlenegy vénasszony kivételével, mert igaz volt ugyan, hogy az édeshúguk fia, ám azé az emberé is, aki a húgukat megnyuvasztotta. Annyit mondtak neki, hogy ne figyeljen oda, és hogy a madarak tehetnek mindenről. Leginkább magában ténfergett a kertben, a faluszélen, és senkit sem érdekelt, ott vajon mit is csinál. Márpedig csapdákat állított, kelepcéket, elébb csak madaraknak, azután ahogy rákapott az ízére, apró rágcsálóknak is, majd meg nagyobbacskáknak, kutyának, macskának. Amit megfogott, mindegy mit, kegyetlen megkínozta, egyre meg egyre rafináltabb, lassabban ölő módozatokat eszelt ki állandóan. Hátrakötötte a sarkukat, szíjat hasított a hátukból, kinyomta a szemüket, a bundájuk kifordította. Volt, hogy összefestette a vérükkel az arcát, hogy megette nyersen a verő szívüket is. És szörnyű káromkodásokkal teli fekete mise mellett áldozta maradványaik kis máglyákon a betegek urának. Amikor a gyerekek kilesték és csak még jobban csúfolták meg bántották, a mérge s a bosszúvágya ellenük fordult. Különösen, hogyha verekedésbe kezdtek vele, csakis olyankor tették, ha többen voltak, s mivel ezért nem tudott elbírni velük egyenesen, hát nekifogott a maga módján. Tőrt vetett a leselkedőknek, és órákig hagyta kínlódni, akit foglyul ejtett. Ha meg még ráadásul lány volt, annak disznóságokat súgott a fülébe és megfogdosta, nyalogatta, mutogatta neki magát. Amikor a rokonai megneszelték, mert elment veszekedni hozzájuk ennek is, annak is apja, anyja, a bátyja elhatározta, hogy a térdére fekteti és elveri emberesen. Csakhogy mindezzel elkésett. Merthogy egyik pillanatról a másikra megnőtt, mint erdőben a gomba, nem lehetett már csak úgy elfenekelni. Sőt, azt mondta nekik, hogy ne beszéljenek ellene, mert különben szétpusztítja az egész pereputtyot, úgyhogy akkortól kezdve a rokonok is félni kezdtek tőle. Így aztán nagy kő esett le a szívükről, amikor ott fönt maradt az erdőn a faházban a világvégén, az apja halála után nem sokkal. Hiszen csak azért nem lett nagyobb baj a gonoszságaiból, mert mindenki kerülte már, kitértek az útjából, nem mentek arra, amerre ő bolyongott. És bár ezt se lehetett volna a végtelenségig csinálni, azt gondolta mindenki, hogy most már úgyis vége. Mert az öreg se nagyon abajgatta különben a falusi népet, jobbára elvolt odafel magában. Aztán azt meg ki bánja, miféle praktikákat űz a Velyvában ez a gyerek. Aki akkor már inkább volt fiatal férfi. És persze nem akart odafent megülni, mert hajtotta a vére. Be-beszökdösött a falu szélére, ahol hajadonlány volt a háznál. Azokat kerülgette, udvarolgatott volna, de hát inkább erőszakoskodás volt az, durváskodás, ugyan honnan tanult volna a lelke finomságot. A lányok közt azért persze akadt nem egy, akinek a vadsága, nagy ereje tetszett. Meg hogy a maga ura odakint a nagy erdőn, nem olyan nyegle, mint a parasztfiak. De hiába kacsingattak vissza, az apja egynek se engedte volna. Még akkor is a rokonai nyakára jártak a falusiak, hogy állítsák le az öccsük. De azok csak széttárták a kezük, hogy nincs hatalmuk fölötte. Hogy a maga ura. És hogy ők nem felelnek érte. Persze őket is megutálták, főleg mikor az egyik különösen értetlen embernek azt mondták, Ne rázza úgy a picsáját a jányod. Amit aztán később jól megbánt ez a rokon is, mert mégiscsak rajtuk maradt, hogy a fiút védik. Az már akkorra, hogy a tél szaladt, azt vette fejébe, hogy a temetőbe viszi az apját, hogy az anyja mellé fektesse a sírba. Az öregnek addigra egy kis híja volt már, az erdei ház padlásán ügyes kis állatok közel férkőztek hozzá, s csöppecskét megkóstolták itt is meg amott is, főleg hogy amúgy is meg volt már ugye kezdve, aztán meg még gyorsabban büdösödött, ahogy a fagy engedett. De persze a faluban nem ezért nem akartak hallani se a dologról. Hanem hogy: hogy juthat eszébe, átokverte istentelen embert hozni a megszentelt földbe. Az isten háza mellé. Egyként megkötötte magát az egész falu, hogy ezt már nem engedik, és szóba se álltak a fiúval, hogy legalább a felét meghallgassák annak, amit mondani akarna, miért is, csak foghegyről üzengettek neki, mint az úr holmi parasztnak. Akkor a rokonságból egy igen istenes vén öregasszony, ki egymaga már addig is szívén viselte a sorsát és szaporán győzködte magát és másokat, hogy a világ gonoszsága ütött ki csak a fiún, ő nem tehet róla, nagyon megsajnálta és kiballagott hozzá a Velyvába, hogy legalább egyvalaki meghallgassa. Akkor a fiú elmondta neki, hogy tudja jól, azok ketten egész életükben csak gyötörték, kínozták egymást és soha egyik a másiknak jó szavát nem vette, mit neki címzett volna. De ő most megálmodta, hogy mikor az együvé temetett koporsók deszkája elkorhad, s a csontok összekeverednek, akkor végre apja-anyja megleli azt az örökké tartó ölelést, aminek kicsijét se találták maguk közt életükben. A vén öregasszony még sírt is. Amikor kipotyogott az összes könnye, sóhajtott egy nagyot és megmondta a fiúnak, hogy a falusiak ezt ugyan sose fogják neki hagyni, de ne is törődjön velük, csak egyedül őrá hallgasson most inkább. Csendesedni kezdett akkor a békétlenség, mert a fiú nem próbálkozott többet, a faluban meg azt gondolták, a vénasszony lebeszélte, talán észre is térítette, mert az erőszakoskodással is felhagyott a lányos házaknál. Amit egyedül a lányok bántak. Aztán egy nap arra ébredtek lent a völgyben, hogy a hegyen, hol a templom s körötte a temető, kereszt emelkedik kicsikét kintebb a sírkerttől, már fönt az út mentén. De csak mikor odagyűltek, látták meg, hogy bár Krisztus teste feszíttetett a keresztfára, mégis az öreg madártámasztó megmarcangolt orcája bámul le kínokkal telt szemmel a völgyre a korpusz magasából. És az a kínokkal telt szem meg elsőnek mindjárt azt látja, amit ők is, hogy megint feldúlták a csendes temetőt. Az apja után a fiú is kiásta az anyját a földből és a frissen állított kereszt tövébe temette, ahová az öregét is elhantolta akkor. Vagyis hát ugye nem a szentelt földbe tette, amit meg is tiltottak neki, viszont hát mit csinált? A feldúlt, kiforgatott sírkövek meg fejfák, melyeket maga után szanaszéjjel, rendetlenül hagyott, az égre kiáltottak, vagy legalább a falusiak úgy látták. Akkor már tudták, hogy nem csak az apjánál rosszabb ez a fiú, de egyenesen maga az ördög. Az istenes öregasszony megveszekedetten védte, de annak csak az lett a vége, hogy a rokonokra rágyújtották a házat, hogy menekülniük kellett, mikor még a meleg idő se volt valami közel. A fiúra az erdőszélen rontottak rá vagy tucatnyian, egyszerre, ahogy korábban is csinálták. Agyba-főbe verték, és míg magatehetetlen feküdt, a dögkútba dobták Úszó völgye felett. Ott tért aztán magához, de persze nem tudta, hogy hol van, csak vakon tapogatózott körbe. Megpróbált felmászni a tűhegynyi fényesség felé, ám vissza-visszazuhant egyre. Mert hiszen még szédült, kóválygott a feje. Puhára esett, szagolni mit se szagolt, mert betört és megdagadt az orra. De azt érezte, ahogy ott tapicskolt, hogy alatta mozgás támad. Hogy egyre meg egyre többen vannak vele ott abban a szűk helyben, ahonnan valahogyan csak felfele mutatkozik kiút meg szabadulás. Sok mindenféle jószág, mi valahogy odakeveredett, s ami hallgat rá, nem is a szavára, hanem egyenesen a gondolatára. Persze ezeket ő maga támasztotta fel mindet egyenként holtából. Nem tudta, mit csinál, de mésszel leöntött, oszló tetemeket élesztett meg a keze érintésével. Amikor a parancsára egymás hegyére-hátára álltak, és úgy végül ki tudott kapaszkodni a fényre, csak akkor fogta fel, hogy valójában hol van. És hogy mit csinált. A fáradtságtól és a dühtől reszketve súlyos álomba zuhant egyből, ahogy hazatámolygott onnét. Álmában látta a madarakat egyetlen nagy fekete gombolyagba összeállva vadászni. Le-lecsapni Velyva fölött az égből. Hajnalban ébredt, és vele együtt odabent benne az iszonyú harag is megébredt. Visszament a dögkúthoz és izzó csóvát vetett a mélyébe. Onnan még felharsogott a völgykatlanban az élet, hogy a falusiak hallották és megrettentek tőle, nem tudták, ugyan miféle istenverés ez már megint. És aztán érezték a sülő, pörkölődő húsok szagát, és látták az iszonytató kulimászos füstöt, ahogy a dögkútból Velyva felé emelkedik és sűrű köde a fák közé ereszkedve leszáll. Akkor már biztosan tudták, hogy merről fúj a szél, és még az egyszer megint csak kiegyenesítették kaszáik, hogy eltakarítsák most már végleg a fiú meg az apja meg az egész családja mocskát a vidékről. Csakhogy miközben a bakacsinködbe borult erdőhöz közeledtek, addig-addig mondogatták egymásnak, hogy mire számítsanak, nem egyébért, hanem hogy megerősítsék a lelkük, míg teljesen begyulladtak a végére, inukba szállt a bátorságuk. Be nem mentek ugyan a fák közé, csak kerülgették az erdőt, melyről úgy látták jókora távolságot tartva is, hogy sokkal sötétebb, mint hitték. Végül abban a szurdokban kötöttek ki, ahol a fiú vadcsapdákat állított, nem rájuk számolva persze, de ők léptek bele sorra a hurkokba meg a tövisekkel kivert vermekbe. Ott ordítottak aztán rémületükben, ahol senki se hallotta őket. Azalatt a fiú a templomhoz ment. Megállt a keresztnél, az iszonyú madárlátta Krisztusnál, amelyhez a falusiak végül is mégse mertek nyúlni, mert nem rendezték magukban, hogy akkor átok-e vagy szentség, és megfogadta, hogy soha többé semmit fel nem támaszt, s hogy erre nagyon vigyáz most, hogy már megtudta, képes rá ő is. Aztán feltörte a templomajtót és odagazolt az oltárra, a szenteltvíztartókat meg mind telepössentette, hogy megpecsételje szövetségét az öregével, amely a kereszttel köttetett meg, s a fogadalommal teljesedett ki. Végül az egyik háznál a hegy tövén felkereste egy titkos szeretőjét, akivel jó ideje kacsintgattak lopva egymásra a fiú be-beszökdösései alkalmával. Egyiket a lányok közül, kit lebírt a nyers férfierő látványa és egészen rabul ejtette. A fiú kirángatta a portáról, fel a hegytetőre, a templomkerten, a temetőn át ki a friss kereszthez, s ott apja-anyja sírhantja mellett ültette el méhében a magját. A lány elébb örült neki, azután reszketett, félt tőle, majd megint jutott neki kicsi örömöcske, végtére is nyers boldogság, vad reménytelenség űzte benne oda-vissza egymást egész idő alatt. Amikorra a fiú onnan hazaért, a rettenetes köd eloszlott, ahogy a dögkútban is elhalt az utolsó nyüszítés. A falusiak egymást támogatva eltakarodtak a rettentő erdőből, és mikor hazakeveredtek, mindenféle kegyetlen boszorkányos ocsmányságot beszéltek össze, ami ott várt az erdőben rájuk és rögtön nekik támadt. Csak a tulajdon portájukról kiebrudalt rokonok vacogtak a fiú házának az eresze alatt tébolyodottan a vakrémülettől. Némelyik térdre borult bocsánatért esdve előtte akkor. De ő hallani sem akart róluk. A vén öregasszonynak helyet csinált a színben, ácsolt neki ott egy dikót, a többiekkel azonban, akik elfordultak tőle, hangot nem törődött, a vénasszony sem tudta megingatni, világgá zavarta mindet. Akkortól fogva ők kettecskén éltek kint Velyvában és a falusiak többé nem mertek, csak távolról acsarkodni rájuk, ám messzire kerülték az erdőt, úgyhogy ott akármi gomba vagy bogyó vagy gyógyíralma termett, ha a fiú nem talált rá, ott rohadt el érintetlen az édeskés talajon magától. Akadtak persze rettenthetetlen vándorcigányok, akik biztosra vették, hogy azoknak ott fent szükségük van az ő kincseik közül egyre, és elmerészkedtek Horsóba, Velyvába is, de mással sose beszélt a fiú meg a vén öregasszony. Azok vitték a híreket hozzájuk, és hozták le tőlük is a völgybe, bár ott mindenki elfordult, ha nevüket említették, ám azért titokban mégiscsak odafüleltek. Abban az időben egy Stermán nevű ember birtokához tartozott a falu, akinek valami őse még Mária Teréziától kapta jutalomképpen. Mária Terézia nevét ugyan a faluban sohase hallották, de azt mind biztosra tudták, hogy az a felmenője ennek a Stermánnak megkanolta ezt a Teréziát vénasszony korában, amikor senki más se fanyalodott már rá, azért cserébe kapta meg a falut fizetségül. Nagyon megérhette neki, mert soha a családjából senki be nem tette a lábát a völgybe egészen addig. De egyszerre megjelent egy csomó ember a földesúr nevében és a patak partjától jó kőhajításnyira, az országút mentén méricskélni kezdtek valami papíros alapján. Aztán még többen meg még egyre többen jöttek, kivágták a fákat, kitaposták a vetést, túrni-fúrni, ásni, kopácsolni kezdtek, sokat káromkodtak és iszonyú sokat vedeltek, aztán hogy, hogy nem, helyre kis udvarházat rittyentettek össze hosszú istállóval meg a háznál jóval hetykébb, igaz, nem olyan csinos, hófehér magtárral. Ide aztán beköltöztették annak a Stermánnak egy különösen kiállhatatlan leányát, aki nem hallgatott az apja szép szavára, és nem akart a jóistennek se férjhez menni, pedig már igencsak benne járt a korban. Ehelyett csak mindenféle undok ocsmány férgekkel foglalkozott inkább egész nap. Békákat, gőtéket, gilisztákat, csigákat vizsgált és boncolt és toldott-foldott, minthogyha a jóistent keresné azokban, annyira elszántan. Hát az apja eldöntötte, hogy elrekkenti egy olyan helyére a földnek, ahol szem előtt ugyan nem lesz, de találhat csúszómászót bőven. Így aztán felépíttette ezt a kúriát, és bedugta a lányát a szűk szobákba. Ő meg még csak el se jött, hogy legalább megnézze. Pedig a leánya egy hét alatt pompás gyűjteményt kotorászott össze a patakmedret végigmezgerélve. A kastélyról, ahogy a faluban nevezték a kúriát, a vándorcigányoktól hallott a fiú odafel Velyvában. De semmit sem tudott meg annak lakójáról. Aztán egyszer véletlen a hegyen jártában-keltében látta meg az ormótlan építményeket, és fogta magát, hogy megnézi már akkor közelebbről is. Hátulról settenkedett be a tölgyligetbe, hogy ne kelljen a faluba térnie. Belesekedett az ablakon, és meglátta a fehérnépet valami ocsmány undokság fölött kicsike késekkel hadonászni. Nem tudta róla, hogy leány még, s nem asszony. Szerette volna jobban megnézni magának. Mert mást az egész völgyben nem ismert, magán kívül, ki nekiállana csak úgy férgekkel vakerálni. De a lány nem nézett fel, hogy ott jár valaki, észre nem vette. Megkocogtatta a fiú ujjával kicsinyt az ablakot. Kopogtatott a bötykével. Hiába. Akkor öklével rávágott a fa ablakkeretre. Arra a leány zavartan felnézett. A fiú úgy meglepődött tekintetétől, szeme vadvizében még hasított békák húsa úszkált, hogy egy nagy lendülettel az üveget betörte. Csak utána dermedt meg, pedig előtte akart volna. Úgy bámulták egymást, mintha most ismernék meg halálos ellenségük. Akkortól kezdve a fiú gyakran megállt a keresztnél az apja arcmása mellett és onnan a magasból elnézte a völgyben a kúriát, méhében az undokságokkal kedvére morcongó vénlánnyal. Annak meg, mikor nagy néha az ablakon kinézett és észrevette, hogy valaki a templomtorony fölött az ocsmány pogánykeresztnél támasztja meg magát, eszébe-eszébe jutott az a szőrös, toprongyos vadember, akivel szemtől szemben állt egyszer, s kinek szörnyűséges féreg ácsingózott a két lába között akkor. Telt, de nem múlt el az idő. A lánynak a fiúról semmit sem sikerült megtudnia. Pedig ha másért nem, miatta szóba állt volna a falusi néppel is, mert különben egyedül csak gyerekekkel tárgyalt, akik segítettek neki férgeket gyűjtögetni, ha esett, ha fújt. De végül nem kérdezett ő senkitől se semmit. Mert úgyis biztos valami bunkó csak, magában azzal zárta. Azonban ha ő nem ment a falusiakhoz beszélni, kérdezősködni, hát mentek akkor azok őhozzája. Egy nap, ahogy a kúriából kilépett, a küszöbön egy vajúdó, riadt leányba botlott ez a Stermán-leány. Annak a feje meg a karja vérzett. Betámogatta a házba. Ott született meg a kis Andrikó az ő kezei között, akinek azért adta az anyja ezt a nevet, mert nem akarta, hogy bárkiét is viselje abból az átkozott faluból. Amely amikor eljött az ideje, kilökte mint valami utolsó rongyot. Ez az Andrikó a fiú magjából kelt ki, amit a templom megmocskolása után ültetett a lány ölébe. Éppenséggel azóta jóval hosszabb idő eltelt, mint amennyi úgy különben az ilyesminek a kellemes meg a kellemetlen végei között szokott. De hát mit van mit csinálni, ha egyszer csak most telt ki. A leányon látták persze otthon, hogy gömbölyödik, hanem míg ágynak nem esett, senkinek nem árulta el, ki a gyermek apja, csak a jó édesanyjának. Az meg aztán csak nem bírta megállni, hogy tovább ne adja. A lány akkor elbeszélt mindent a kúriában, hogy ki és mit és miért és hogyan került a küszöbre jókor reggel. A Stermán-leány azt mondta neki, ha jobban lesz, kiviteti az erdőre a gyermek apjához. És akkor össze tudnak ők ketten házasodni. De a lány sírni kezdett, hogy a gyermeke apjának már van felesége. Vagy legalábbis összeszűrte a levet egy szakállas vén boszorkánnyal. Aki a rokona különben és ott lakik vele a házban. És ő ugyan oda nem megy világ csúfjára a vén boszorkány cselédjének. És ha nem jól szolgálja, levágják, mint a disznót őt is, ahogy a többi lányt, akit a házhoz csábítottak és aztán a vén banya megsütötte őket a fattyaikkal együtt, hogy aztán ők ketten megegyék. Úgy felindult, hogy a másik alig bírta megnyugtatni. Nem tudta, mit kezdjen vele, de úgy gondolta, egy darabig a gyerekkel el lehet vele a házban. Aztán majd a falusiak megenyhülnek. Aztán majd meglátják. De már még aznap este beállított hozzá pár ember a faluból, hogy a lányt sürgősen zavarja el a kölykével együtt. Menjen, amerre lát, csak a faluban ne maradjon. Erről a kastélybéli vénlány hallani sem akart. Próbálta volna békíteni őket, de nem tudott velük sehogy se megegyezni. A parasztok minden enyhítő szavára újra meg újra csak a padlóra köptek. Végül azt mondták neki, hogy tudja meg, ha a fiú meg a szajha meg a fattyú mellé állna, akkor ugyanúgy az ellenségüknek tekintenék, ahogyan amazokat. Ő meg akkor azt felelte nekik, hogy semmi keresnivalójuk immár a házban. A falusiak elmentek, csak hogy nem sokkal később visszatérjenek, többedmagukkal, kezükben fáklyákkal, fejükre csuklyát húzva. A földig perzselték az udvarházat és a lángok között égett az anyányi lány meg a kis Andrikó. De a Stermán-leány az nem. A fiú a Krisztus-kereszttől figyelte a felfordulást és nagyokat kacagott közben. Aztán amikor a csetepaté véget ért s a falusaik hazatakarodtak, lement a romokhoz. Ő találta meg az élőt meg a holtakat is. Megbámulta a csupa korom és csatak és sebesülés vénlányt, aztán szemügyre vette a másik kettőt. Akikről a vénlánytól tudta meg, kik azok, de az anyára nem és nem emlékezett sehogy. Jóllehet az összeégett tetem sem hasonlított már a lányra a fakereszt tövén. Az újszülöttet az anya teste megóvta a tűztől, hanem a sűrű füst eltömítette a torkát. A fiú felvette, ölelte, simogatta. Attól a csecsemő mindjárt életre kelt, sebei mind beforrtak. A fiú bebugyolálta, vállára ölelte, s mikor a gyermek megnyugodott, s már nem sírt, csak elpihent, megragadta a leány kezét és megindult föl velük a hegynek. A falusiak ha látták is, nem mertek előjönni. Odafönt a Krisztus-keresztnél a fiú felmutatta a korpusznak a fiát. Aztán a szűz földre tette, és bemutatta azt is, akit kiválasztott anyja helyett anyjának maga mellé. És ott helyben be is mutatták, hogyan képzelik azt el, hogy mint családfő s nője ők majd együtt hálnak. Azután hazatértek a velyvai házba. Ott a közben szakállat növesztett istenes vénasszony a gondjaiba vette a gyermeket meg a fia­tal­asszonyt. Ápolta, istápolta őket. Abból egy szó sem volt igaz, hogy ő meg a fiú szeretők lettek volna, a leány mindjárt látta. Új élet kezdődött akkor az erdőn. A faluba nem sokára egy zászlóalj poroszló érkezett és minden férfit egyből vasra vertek, többet közülük a patakparton karóba húztak. Akik elbujdostak, azokat szörnyű álmok kergették onnantól életük végéig keresztül az egész világon. A fiút meg az asszonyt meg a gyereket meg a vén szakállas banyát odafönt a Velyvában nem abajgatta senki. Akkortól kezdve nyugodtan éltek, mint egy rendes család. Egész addig, míg a kis Andrikó föl nem cseperedett. A vén öregasszony meséin nőtt az fel, ott kint a fás színben. Aztán ember lett belőle. Szelíd lelkű, jámbor. Életre tudta simítani a halott madarakat. Az öregasszony egy nap aztán elmesélte neki, hogy a tehetségét nagyapjától örökölte, és elsorolta az egész hosszú mesét. Andrikó akkor magába zárkózott. Harmadnap aztán álmában megfojtotta a vén öregasszonyt, utána bement a házba, dróttal a nyakánál kikötte az apját meg az asszonyt. Kényszerítette az apját, hogy nézze végig, ahogy megbecsteleníti a hites feleségét. Aztán kitaposta a belét mindkettőnek. Na és ez a kis Andrikó élt aztán úgy egész életében, mint aki pokolra akart jutni.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében