elmozdulás
ha nincs hely, nem marad
más, csak az elmozdulás:
így indulok magamtól hozzám
fától fáig, a tegnaptól máig,
e kérges hajnalhasadtáig:
így indulok magamtól hozzám
kapaszkodva a bőrbe, a vérbe,
s az éterbe ketten felérve:
így indulok magamtól hozzám
mert kell hely, hol marad
más, mint az elmozdulás:
így indulok magamtól hozzám
egy szezonmunkás hitvallása
mint egy szent hegyre,
úgy akarok felérni
a Hirschegg tetejére;
remélem, hogy
onnan rálátok az egészre,
s mint egyetlen mérce
végre belátom:
ez az egész,
nem sok és nem kevés
az erdő másik oldalán
mióta elmegyek,
s csak ritkán jövök vissza:
megnőnek a vonulatok;
a táj így változik és marad
a nézésben:
a hegyek, fák, füvek
minden rezdülése ismerős azóta
–
gyűlölni már nem lehet,
de még belakni sem
ilyen rokon idegenséget
másféle
tudod
legkivált nehéz az este
mikor ötvenhét kilósan lenéz Budapestre
benyit a szobába
s ráfekszik a testre
amely egyirányú utcáiban oly társtalan
hogy már árnyéka sincs
ezért képzel egyet
valakit akivel jegy nélkül is
együtt
tömegközlekedhet
a menetrenden kívüli járatokon
át a Szabadság hídon
névtelen tereken
számtalan kerületeken
míg megkönnyebbülve az álom-más
eléri a végállomást
s akkor a búcsúzás a köztes Duna lesz
ami mindig itt hagy
de ami mindig itt van
ha
legkivált
nehéz az este
leheletek a télhez
porhóval és párás ablakokkal
költözik be a hidegrekord
ilyenkor nincsenek hőbörgő beszélgetések
nem is kívánatos
egy levegőt lélegzünk egy üvegre
hangosan halkan csendben is
néha szellőztetünk persze
de a zimankós utcára nem járunk ki
bent maradni ebben a homályos szobában
egy sokkal kellemesebb fagyálom
hűvös tea ágy paplan párna lámpa
a hideg mérce csak ami szükséges
s lényegében alig pár fok mínusz kell
a didergő felismeréshez
hát hozsánna néked te
olcsó nyirkos nyakú boldogság
holdfa
drótszálakon izzó csillagok közt utazok
mikor a füstködben hirtelen
gyökeret ereszt a talp
holdkőhöz ér akkor a térd
kéreghez a csukló
és törzshöz dörzsölt ánizs illattal
ágak közé növök
s a félszáraz vállnak egyszerre
fényből lobban lombja
ritka pillanat amikor a holdfa virágzik:
száz űrtölte után
ezer fogyatkozás után
millió évgyűrű után
egy keringő este
egy merengő testben
egy pályaszirten
irhatár
lehámlik a sötét
a hajnalokról
ilyentájt csak a fakó szmog
simul tovább
a pórusokon
meg az égre karcolt
száraz fák
tengenek-lengenek
a ringásban aztán lassan
felszakad
egy vörösbegy
s valami régi csend
bevérzik
a fény
lágy hintákra törik
a bőr
egyensúlyra vetkőz
lehánt akkor a megnyugvás
hogy nem is
létezem
