A fehér király szédítő tempójára emlékezve, Dragomán György új kötetét, a Máglyát is adrenalinos gyorsolvasásra számítva vettem kézbe. Az első oldalakon a merőben más hang, a szabályos mondatszerkesztés miatt szinte csalódottan olvasok tovább. Bár a tizenhárom éves énelbeszélő, Emma megfigyelései sokkal részletesebbek, lassúbbak, kidolgozottabbak, mint a korábbi regény tizenegy éves Dzsátájáé, az események, történések itt is felpörögnek, nem maradnak el a sajátosan dragománi sodró mondatok, melyek az olvasóban is már-már azt az érzést keltik, hogy ott készülődik a talpában a rohanás.
A laza trilógiának készülő sorozat e második kötete a megjelenített kor szempontjából kronologikusan is követi A fehér királyt, míg utóbbi a nyolcvanas évek kommunizmusában játszódik, a Máglya rögtön a ’89-es forradalom utáni állapotokat írja le, bár ennél sokkal átfogóbb, egy huszadik századi tablót fest, hiszen az Emma hangját olykor felváltó Nagymama szólama például a holokauszt traumáit is megidézi, valamint a munka- és átnevelő táborok világát, a csatornaárkot ásó nagyapa képét is feleleveníti. A családi és társadalmi események, motívumok közül több is visszatér az új regényben, a Máglya viszont elsősorban a kommunista rendszer maradványaival, a forradalom következményeivel és utóéletével, a szekus/besúgó-vitával foglalkozik. Mindezt természetesen a tizenhárom éves kamasz üde, józan logikáján keresztül teszi, aki eleinte nem sokat ért a zajló történelemből, később viszont saját bőrén kell megtapasztalnia annak a múltnak a terhét, melyet ő maga szinte át sem élt, amelyről szülei, akik egy autóbalesetben vesztették életüket, sem mesélhettek.
Egyedül a Nagymama szolgálhat hiteles forrásul, aki magához veszi unokáját, kezdetben viszont ő is éppoly idegen Emma számára, mint az új iskolai környezet, a nagyszülei múltját ismerő/ismerni vélő tanárok, diákok. A nagyapjáról kialakult ellentétes vélemények kereszttüzében Emmának magának kell eldöntenie, ki az, akinek hisz, ezen a nagyon ingatag talajon próbálja megrajzolni magában saját felmenői képét, s ezáltal saját identitását is meghatározni. Annak ellenére, hogy úgy gondolja, nagyszülei besúgó mivolta, még ha be is igazolódik, nem az ő bűne, de el kell viselnie az osztálytársai rágalmazásait, kiközösítését, vérre menő játszmáit. A kérdés Dragomán számára sem az igazság eldöntése, noha a történetszövés linearitása és a titkok kigöngyölésének alinearitása, az előzmények fokozatos felfedése akár a detektívregények feszültségívére is emlékeztethet, a hangsúly inkább a vélt vagy valós történetek elmondásának, továbbadásának szükségességén van: „Nagymama hangjára muszáj odafigyelni.” Még akkor is, ha az elbeszélés nehézségei végtelenek és a Nagymama is beleakad a többszörös háborús traumák elmondásába, elbizonytalanodik a valós és vágyott, reális és képzelt elemek összekapcsolódásában.
Az elmondhatatlan artikulálásában, az elviselhetetlen elszenvedésében segít a mágia (nem véletlen a címbeli áthallás), azok a rituálék, melyek előhívják az emlékeket, megmentenek attól a teljes amnéziától, amit a szervezet a traumák elviselésére produkált. Ilyen szertartás például a gyúródeszkára szórt lisztbe való rajzolás, mely metaszinten a regényírás, emlékezés-felejtés mechanizmusát is leképezi: rajzol, töröl, rajzol, töröl. Másrészt ezek a gyakorlatok segítenek úrrá lenni a félelmeken, ezért gyúrja meg nagymama és unoka Földcsontját, az agyagembert, hogy megvédje őket a fáskamrába, metaforikusan az elme zugába rejtett fájdalmas emlékektől. Legfőképp pedig a máglyarakás, a tűz körüli tánc rituáléja az, ami megtisztulást hoz a szereplőknek, a faágakra írt negatív érzelmek elégetése felszabadító erővel hat, a fordítva felírt remények pedig a jó beteljesedését szuggerálják. A máglya központi motívuma azonban egyszerre közvetíti a személyes és a közösségi traumák alól való feloldozást, hiszen a tűz a regényben gyakran a tábornokelvtársként emlegetett diktátor fényképeit emészti fel, utalva ezáltal a valós forradalmi eseményekre.
Másrészt viszont, a Szekuritáté iratainak hipotetikus elégetése, megsemmisítése is felmerül, a dossziék koporsókba rejtése pedig nyíltan is a régi rendszer nyomainak az eltüntetésére utal, ami egyben a történelmi emlékezés ellehetetlenítését, a bűnösök kilétének elfedését szolgálja. Ilyen vonatkozásban leplezetlen kritikát olvashatunk a Nemzeti Megmentési Front vezetőségéről, melynek tagjai szintén a kommunista pártvezetőségből kerültek ki, és hasonló tőkehalmozási vágyaktól vezérelve vették át a hatalmat (lásd e szervezet elnökét, Iván apját, aki a forradalmat követően a fél várost birtokolja). Attól, hogy mindezekre a tényekre a gyermeknarrátor magától jön rá az evidens jelekből következtetve, még átláthatóbbá válik a forradalom utáni ellentmondásos helyzet, megkérdőjeleződik a rendszerváltás, valamint a szabadság érvényessége. Az Iván apjának Rókatelepéről Emma által kiszabadított állatok kiiramodása a fehér hóra, a szabadság par excellence szimbóluma, egyszerre örömteli pillanat, ám felelősséggel is jár. A szöveg erre vonatkozó kérdések tömkelegét zúdítja az olvasóra: elég érettek, önállóak vagyunk-e a szabadságra? tudunk-e mit kezdeni vele? (Ré, a vadászsólyom például mindig visszarepül gazdájához, noha örökre elrepülhetne, mégsem teszi meg), hagyjuk-e magunkat továbbra is a hatalom által manipulálni? hogyan dolgozzuk fel a múltat? úgy, hogy új forradalmat csinálunk, mint a vezetőségből kimaradt Diszkosz Gyurka, és meghurcoljuk a bűnösöket? ki dönti el, hogy ki a bűnös és ki az áldozat? mi az igazság és mi a hazugság? milyen okból, céllal válik valaki besúgóvá? meg tudunk-e bocsátani ellenségeinknek, ellenünk forduló szeretteinknek? stb. A regény zárójelenetében a spiclinek bélyegzett elmebeteg Nagymama nyakába gumit akasztanak, benzinnel öntik le, ami az igazságszolgáltatás kisajátítását példázza, az elhamarkodott ítélkezéssel való visszaélésekre figyelmeztet.
Ennek pandanja Emma és az ikertestvérét a forradalom sortüzében elvesztett osztálytársnője, Krisztina kibékülése számos korábbi véres csatájuk ellenére. A lányok hosszas beszélgetés után egymásba borulva sírnak, ha nem lenne kellőképpen előkészítve a jelenet, akár túlidealizáltnak is tűnne. Könnyű nekik, mondhatnánk, hiszen gyerekek még, nem sokat éltek a diktatúrában, veszteségük mégis hatalmas. Mintha a mű azt sugallná, hogy az egyre növekvő időtávlat, a megértés elmélyülése miatt, ennek a harmadik generációnak az idejében fog talán feloldódni, kimondatni mindaz, aminek el kell hangzania a megbékélés, továbblépés érdekében.
A gyermeki nézőpont hiteles őszintesége ezúttal is bravúrosan teremti meg azt a sajátos belső világot, mely nem immúnis ugyan a társadalmi visszásságokkal szemben, mégis őrzi még azt a hitet, hogy a dolgok pozitív irányban befolyásolhatóak, illetve azt a bátorságot és elszántságot, mely tettekre is sarkall. Emma egyszerre nő fel, érik meg a szabadsággal és éli meg a kamaszkor viszontagságait, a szerelmet. Ez az egyidejűség perspektivikus kettősséget eredményez, ami olyan egyedi összefüggéseket, felismeréseket és kiutakat mutat meg, melyek az orrunk előtt vannak, mégis a gyermeki tisztánlátás révén ötlenek csak szembe. Ez az üdvös látásmód pedig nagy mértékben hozzásegít a (közel)múlt közösségi traumáinak feldolgozásához, markánsan beleírva magát az egyre gyarapodó, hasonló tematikájú kortárs regények diskurzusába.
Dragomán György: Máglya. Magvető, Budapest, 2014.
