A Bach név vitán felül védjegyként működik a komolyzene világához akár csak közelítők számára is. Carl Philipp Emanuel Bachnak (a „Hamburginak”), vagyis Johann Sebastian második fiának alakja mégis homályban marad a korszakalkotó életművű apa aurája mögött. Pedig a klasszicizmus zenéjének német előfutáraként – legalábbis történeti értelemben – fontos, kiiktathatatlan láncszemnek számít. Hogy igen mértéktartóan ismergetik munkásságát, az persze annak is sajnálatos következménye, hogy Emanuel Bach Mozart-kortárs volt. Egy zseni után s egy másik zseni mellett – lássuk be – nem könnyű érvényesülni.
S bizony tényleg csak az utóbbi huszonöt-harminc évben kelt igazán életre Emanuel Bach zenei munkássága. Az idén, születésének 300. évfordulójához közeledve világszerte – elsősorban Németországban és az Egyesült Államokban – zenetörténészek, koncert- és fesztiválszervezők, kamarazenekarok és előadóművészek egész sora idézte sokrétű életművét a hallgatók elé.
Ez az életmű négy zenekoncepcionális irányra – és/vagy stilisztikai forrásnyalábra – épül rá. Mi sem természetesebb, mint hogy Emanuel Bach legfontosabb és sokáig egyetlen oktatója az apja volt. Weimarban, Köthenben, Lipcsében vagy az Odera menti Frankfurtban nyilvánvalóan a kiművelt barokk zeneeszményét és stílusát sajátította el. Apja ugyanakkor – mert a zenészt érő megaláztatások keserét feledni pillanatra sem tudta – fia jogi felkészülése mellett is kardoskodott (több barokk zeneszerző, közöttük Händel, Schütz, Agricola is folytatott jogi tanulmányokat). Amikor viszont – zenészi pályájának második szakaszában – Emanuel II. Frigyes berlini udvarába került, a gáláns (mai kifejezéssel rokokó) manírt ismerte meg és sajátította el. Kezdetben merő finomkodás, később a rokokó stílusjegyeinek mesteri variálása révén Emanuel Bach ezen a nyomvonalon tört talán leginkább előre, a klasszicizmus világa felé. A harmadik zenei eszmény a polgári szenzibilitásban, az Empfindsamkeitban gyökerezett. Ez – és a negyedik, már a Sturm und Drang ideája felé mutató ízléstörekvés – az addig megélt-művelt zenei formák és kompozíciós elvek mögé érzések-érzelmek egész bozótját telepítette (nem véletlen, hogy az idei berlini E. Bach-fesztivál mottója is ezt a merész mondatot idézi: „Lélekből kell zenét írni, nem idomított madárként”). S mi ez, ha nem a romantika határozott előérzete, de legalábbis igényének artikulálása!
Tudnivaló, hogy Emanuel Bach korántsem a művészetében elmerült, révedt és élhetetlen zenész típusába sorolható. Sőt az is tudnivaló, hogy hamburgi zeneigazgatóként nem csupán a felelősségi körébe tartozó iskolát és az öt templomi központot látta el folyamatosan kompozíciókkal meg szervezési háttérmunkával, hanem figyelemre méltó zenei (ön)menedzseri vállalkozásai is voltak – sőt kereskedett is. Odafigyelt a keresletre. Rajta tartotta ujját az idő pulzusán – mondhatnók fellengzősen. De hát miért is ne mondhatnánk így, amikor életrajzának tanúsága szerint tényleg a hanzaváros zenei piacának érzékeny ismerője volt. Jól tudta forgalmazni műveit, sőt a piachoz alkalmazta zenei termelését is. Pontosan tudta, mit kell írnia a művelt, iskolázott ízlésű hallgatóknak, a kifinomult és igényes kennereknek, és mit a gyors sikerre áhító, a szalonokban tetszést aratni vágyó liebhabereknek. Szonátáinak, fantáziáinak, rondóinak sorát – amelyeket, elsősorban és kiváló billentyűs-zenész lévén csembalóra, klavichordra, fortepianóra vagy épp orgonára írt – poétikai-retorikai tapasztalatai nyomán dalokkal egészítette ki, olyannyira sikeresen, hogy a lied-műfaj berlini meghonosítói között tartják számon. S ez a beszélő-deklamáló jelleg sokszor szólóhangszer-zenéjében is visszaköszön. Klavichord-fantáziáiban (például) így gyakran találkozunk hirtelen és gyakori hangulatváltásokkal, párbeszédekkel, imitációkkal, visszatérésekkel – mintha legalábbis egy kisvárosi vita közepébe csöppennénk. A rá a későbbi években oly jellemző expresszív „hangzó beszéd” már a recitativikus formákban, kadenciákban és az arioso-betoldásokban is megnyilvánul.
A közönség elvárásai egyfelől és a patrónusoké másfelől – már ez is feszültséget ébreszthet egy szerzőben. C. P. Emanuel Bach azonban az iskolák és zeneeszmények önmagával való konfrontálásában is sokat csiszolódott. Gyakorlati ember lévén igen vitriolos véleménnyel is volt a kritikusokról. Ugyanakkor félig-meddig kifejtett értékszempontjai és meghökkentően modern zeneértelmezési víziói egy nagyon eredeti művészeti gondolkodóról is megsejtetnek valamit, amit felfedezni és tudatosítani érdemes.
