Harangoznak Isten bronzból kiöntött fülbevalói Európa-szerte. Földrengést jeleznek? Örömünnepet? Mindegy, mondják a jelenkor szkeptikus bölcsei, ne erre figyelj, kisfiam. Neked most az a dolgod, hogy randevút adj Európának. S ha sikerülne összehoznod a légyottot, öltsd magadra ünnepi öltönyöd, legyen mosoly az arcodon, légy kiegyensúlyozott, szemeidből lelki béke sugározzék, hit, szeretet és megbocsátás, mozdulataid legyenek magabiztosak, szavaid megfontoltak, okosak.
És a gyász? A gyászommal mit csináljak, Uram? Karomon maradt a fekete szalag, bőrömbe ivódott, égett, vésődött, benne feketéllik a múltam, a jelenem s talán a jövendőm. Ünnepi öltönyömet megszaggaták a büntetésből rámrótt lelki zarándoklatok, mosoly helyett undok vigyor virít az arcomon, látszat-kiegyensúlyozottságom mögött éledező vulkánok háborognak, szememből rémület sugárzik, az új Hiroshimát jósolók kétségbeesése, szeretni szeretnék, miközben gyanakvón vizsgálgatom énemet, nehogy kiderüljön, hogy talán önnön magamat is korunk szkeptikus bölcsei közé sorolt a végzetem, megbocsátás helyett elszabadult indulataimat próbálom európaivá szelidíteni, szögletes, bizarrul kapkodó mozdulataim visszatetszést keltenek, és a szavak, jaj, a szavak, Uram, hol vannak a megfontolt, okos szavak, ott koppannak valahol a lelkem ösvényeit diszítő fekete kockaköveken.
S hogy mindezek mellett megőrizhessek annyi erőt, hogy Európa egyetlen gyűszűnyi darabkáját tovább ápoljam önmagamban, tarts meg bennem, Uram, legalább egy mustármagnyi hitet, őrizz meg bennem legalább egy madárkönnycseppnyi szeretetet, hogy meg tudjak bocsátani azoknak, akik ellenem vétkeztek, hogy bocsánatot nyerjek azoktól, akik ellen vétkeznem kellett.
III. ÉVFOLYAM 1992. 1. (105.) SZÁM – JANUÁR 3.
