Vízkereszt napja van, még sötétkék reggeli fél nyolc. Apám az iskolába visz a félig-rom városon keresztül. Csetlünk, botlunk. Talán tényleg csak lelki világosság létezik, ám szerencsére az nem nekünk fényeskedik egyelőre. Megint van apánk és iskolánk. Hátamon házilag előállított iskolatáska, az előző idők tapasztalatának modellje és szabásmintája szerint. Miképp az előző idők békeszabásmintái alapján, megkopott indigóval életmásolatot igyekszünk előállítani azokban a napokban, szinte mindenütt a világon. Még messze a kétezer, de a világvége-próba már megtörtént... Okos emberek közbeszólásától nemigen szokott megtorpanni a történet. Ellenkezőleg. Úgyhogy meg szabad kérdezni: „Kedves emlék, hogy tetszik most idetódulni? Valami évfordulózás? Hiszen az első elemit nem januárban szokták kezdeni (az előző idők szabásmintája szerint)”... Így is van. Csakhogy ötvenöt évvel ezelőtt ez még egyáltalán a kedvezőbb helyzetek közé számított. Sztálingrád és Drezda között Torda valahol középen helyezkedett el, mint ahol csupán három-négy hétig visítottak a katyusák, ugattak a légelhárító ütegek. „Kis iskolánk teteje, te-te-je-ee... rá szál-lottaaa cinege, ci-neee-ge” – s volt, ahol a cinege súlyától is beomlott már, ami a tetőszerkezetekből megmaradt. De ezért is, azértiskodva mégis elkezdődött az első osztály, januárban legalább, hogy a romokból fakadó rügy észbontó folytonosságát eljátszhassa a lét, a mi egyáltalán nem jelképes életünk semmiképp nem szimbolikus tájain is. Meglett emberek vagyunk, ki-ki már egészen bölcs vagy alhülyült öregember, öregasszony, hogyha még él abból a kontingensből, ebből a menetből, nemzedékből. A hátunk irányából púp súlya húz, nem az iskolatáskáé. És valószínűleg nem is nagyon szeretünk emlékezni ezekre a borzongató reggelekre. Annyi hordalék, törmelék tömi el az ösvényeket, a lelki járatokat, romhalmazokat, melyeket azóta se hordtak el az újjáépítők és újrarombolók, a teherautók, a szemetesek. Tetszik tudni, ez pontosan olyan, mint minden számadásunk, lelkiismereti hólapátolásunk, szellemi hóseprésünk itt, az új dátum első reggelein és éjszakáin. Azt álmodom, amit az este mutattak az utolsó tévéhíradóban, és mikor felriadok, megkönnyebbülve konstatálom, hogy semmi baj: az én életem már leélt, múlófélben pergő film – de nem ilyen volt! Valahogy mindig effélével vigasztalódnak, védekeznek a fekete időket már maguk mögött tudók, a még meg nem élt selyem idők ellen. Bevallom, iszonyúan fáj annyi minden, fájnak főképpen azok, akik már nem foghatják a kezünket, hogy biztonságosnak érezhessük minden ellenére a grozniji, koszovói, trianoni éjszakákat követő reggel körülményeit is. De főleg azt kell bevallanom, hogy nem a kíváncsiság dominál abban az érzésben, mellyel az új naptár elkezdte kerek magánévfordulók és közös nagy centenáriumok felé fordulok: jön 2014, és 2018, és 2044, és 2045, és 2056... Én már csak mint hadifogságból, deportálásból, lágerekből utolsóként hazabotorkáló túlélő jelentkezhetem a forró teával ügyködő eligazító irodákban, toppanhatok be megmaradt otthondíszletek romos kapujába, ahol esetleg már nagyon is újak, idegenek várnak. Az egymást nem ismerő, egymástól elszakadt, elszokott rokonok, leszármazottak is idegenek. Jelenthetem változatlan szeretettel, hogy bennem, általam is csak a lélek élte túl az egészet, a szépet s jót is. Hogy féltem a világot tulajdon rossz emlékeim álmaitól mint jóslatoktól. „Hess le onnan, cinege, cinege” – nehogy valaha is beszakadjon, bennebb szakadjon még kisiskolánk teteje.
XI. ÉVFOLYAM 2000. 2. (304.) SZÁM – JANUÁR 25.
