Levél Sütő Andrásnak
Drága András!
Mi hála Istennek jól vagyunk, jól...
Emlékszel? Itt mindig elakadt a tolla a nagyobbik fiúnak, akit háziíróként óhajtott hasznossá tenni az anya, ha már nem lehetett pap, hogy leimádkozza a család sok-sok bűnét. Elakadt a toll ilyenkor, és el a lélegzet is, mert nem tudtuk bevetni magunkat a kegyes hazugságoknak abba a vizesárkába, amely a túlsó partról csábító mesevárat elválasztotta tőlünk, s amelynek mozdulatlan felszíne alatt a tódítások kihegyezett karói rejtőztek.
Illendőség szerint a továbbiakban arról kellett volna tudósítanunk a rokont, ismerőst, hogy mi nemcsak jól vagyunk, de ennek „párját” neki is kívánjuk a jó Istentől. Így aztán sokszor már a levélírás elejének sírás, veszekedés lett a vége, s édesanyánk könnyesen szemrehányó tekintettel meredt reánk, a kiszolgáltatottak és a megalázottak pillantásával, mert azt hitte, hogy a fogalmazni tudó, vele ellentétben, nemcsak keresztény módján tanult meg imádkozni, de hozzáértő molnára a tibeti imamalomnak is…
Kezdem hát úgy, ahogy a dolgok a valóságban állnak, keserű fohászkodással: bizony nem vagyunk jól, András, és a lét súlyát annál inkább érezzük és sorsunkat annál inkább átlátjuk, mivel egy idő óta a Te ép szemeddel is rajta feledkezünk a vergődő életen: azzal a szemmel, amelynek végtelen világában annyi szép álom, annyi látomás tündökölt fel, annyi vigasztaló képe a jövőnek, de amely nemegyszer meglátta a gyehenna mélységeit is.
Mióta elmentél, hogy sebedre gyógyírt keresvén úgy lépj Amerika földjére, mint Kossuth, hírül adván nemes vágyaink és évezredes törekvésünk újabb megcsúfolását, hogy szeretettel bár, de iszonyodva pillants vissza határaink mögül, mint Mikes Kelemen Rodostóból, sorsunk rosszabbra fordult, és a valóság szédítő szakadékai nyíltak meg előttünk. Ha a közelmúlt eseményeire gondolok, restellni kezdem azt a hevületet, amelyet a reménység ébresztett bennem. Úgy vagyok, mint ama férfi, aki elrontott házasságára rádöbbenve már azokra a szavakra is szégyenkezve emlékszik, amelyeket a boldogság önkívületében suttogott kedvese fülébe. Mi marad meg bennem s benned a forradalom reménységéből? Nagyos kevés! És az is napról napra fogyatkozik! […]
Fölébredtünk, látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel! Az álmodozásnak is vége, a sírásnak is. Ösmerni akarjuk magunkat. Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket teremtő nép, felséges gyarapodása vagyunk Romániának, de mi, kétmillió nem dolgozó, improduktív, alattomos, belső ellenség, borzalmas rákfenékje lehetünk Romániának!
Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyilt barátok, mint titkos ellenségek; de azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, amelyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, nemzeti öntudatunk, szociális érzéseink, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezer esztendős múltunk tanulságaként nélkülözhetetlennek tudunk.
Az lesz a miénk, amit kiküzdünk magunknak. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. Építenünk kell, fogunk hát építeni kőből, fából házat, igékből várat!
Ezeket kiáltja az új Országépítő, s erre a nagy és áldozatos munkára várunk haza, drága Andris! tudjuk, hogy Te addig is velünk vagy, és tudd Te is, hogy mi veled vagyunk!
Baráti öleléssel
Bálint Tibor
I. ÉVFOLYAM 1990. 29. (29.) SZÁM – JÚLIUS 20.
