"valaki ismét megérkezett"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 1. (663.) SZÁM – JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Tördelt századok, huszonöt év
Szilágyi István
HELIKON
Demeter Zsuzsa
„Döbrentei nekünk oly zsurnált ad, amelyet reményleni nem mertünk volna” - Erdélyi Muzéum (1814–1818)
Király László
Karácsony egy Felhőn
Papp Attila Zsolt
Valaki ismét megérkezett
Fekete Vince
versei
Sigmond István
Randevú Európának
Vallasek Júlia
A lehetetlen kísértése, avagy hogyan (ne) vitatkozzunk az irodalomról
Lászlóffy Aladár
Cinegék mélyrepülésben
Bálint Tibor
Keserű fohászkodás
Mózes Attila
A hódító múmia
Király Farkas
Karácsony
FARKAS KRISTÓF LILIOM
A fordított város
GYÖNGYÖSI BÁLINT
rövidpózái
FÜLÖP GYÖRGY
versei
GELLU NAUM
Zebegény űrutazása
ANDORKÓ JÚLIA
Irodalom a korai Utunkban
Szőcs István
Morgondiózus jegyzetek VI.
FERENCZI SZILÁRD
A vég elviselhetetlen könnyűsége
CSUSZNER FERENCZ
Megtestesületlen történetek – Interferenciák 2014
Benke András
Történet(ek) határok nélkül
MOLNÁR ZSÓFIA
Az örökkévalóság tágas távlatában
„Cicoma-szavai lehullnak rólam”
Jakabffy Tamás
Kőrössy – és Cicero
Szekernyés János
Szenvedés és megdicsőülés
Hírek
 
Szőcs István
Morgondiózus jegyzetek VI.
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 1. (663.) SZÁM – JANUÁR 10.

1. Mikulások tömeges társtalansága

Bizonyára az emeletes házak túlsúlya okozza manapság, hogy a Mikulások nem osonnak sötét éjben az ablakokhoz, hogy az oda kirakott cipőkbe beledugdossák az aranyalmát, diót, csokoládét – meg a virgácsot! –, hanem csengetnek az ajtón, körülvesznek az áruházakban, felvonulnak a főutcákon, kirajzanak az állomásokból, ellepik a repülőtereket, és maratoni futóversenyeket rendeznek végig az elővárosok hosszában. És a titkos ajándékozás időpontja sem Szent Miklós napja, hanem kinyúlik Három királyokig, és visszafele is kezd kiterjedni Mindszentekig, azaz Halottak napjáig.
Egyre inkább az a jellemző, hogy az ajándékot fogadók öltik magukra a piros sipkát és veres köpönyeget, az elfogadók és a közvetítők, a tipegni éppen csak tudó emberfiókáktól testes nagyszülőkig és hordárokig. Az esemény szervezői és irányítói szürke hivatalnoki öltönyökben telefonálnak, jegyzetelnek, összeadnak… Természetes, mondja erre a mai közgazdászok és finánckegyurak által fel- és megnevelt köznép, tíz-húszezer Mikulás jelmezén mennyivel többet lehet keresni, mint megannyi piros papírzacskón és kakaókrémes mazsolán! El is képzelhető, hogy az orwelli Nagy Testvér társadalom-szervezésének kiterjedése idején a rendőr majd fel fogja írni azokat, akik nem Mikulás-egyenruhában közlekednek… Azonban: még ma sem lehet mindent a pénzügyek felől értelmezni!
Gondoljunk például a színházra: a közönség szépen kiöltözik, a szabadelvű agitáció és példamutatások ellenére, a jegyszedők csillogó vérteket öltenek, a ruhatárosnők nagyvilági bártáncosnőknek, a vécémamák…, nos lehet, hogy azok leépülnek, és a folyosók zugaiban egyszerűen csak orrfacsarókat szerelnek fel. A színpadon pedig, a nagy költői lángelmék szívbeható szövegeit piszkos edzőruhában, rongyos kordbársony nadrágban, pecsétes trikókban üvöltik, hörgik, vonyítják a színészek.
Ugyanis ebben a Mikulás-projektben mélyebbre nyúlnak a gyökerek. Mikulás apó valaha ugyanis nem egyedül járta útjait, hanem kísérővel, a Krampusszal. A kis krampuszkáknak háromszögletű vörös vagy fekete cserépfejük volt, fehér lószemük, a kutyafülük fölött mikroszarvacskák, testük sűrű fekete vagy vörös szőrzetből állott, sokszor volt farkuk, lábuk amorf, kezükben virgács – a hozzájuk fűzött ideológia szerint a Mikulás-járás nemcsak jótéti ajándékosztás, hanem dorgáló-fenyítő akció is, amelyben a krampusz az engedetlen, vásott kölyköket jól megneveli a virgáccsal. És néhány évtizede a krampusz egyszer csak eltűnt! A virgácsokat különböző színű, jelentés nélküli szalagokkal teleaggatva, buglyaszámra árulják az utcasarkokon, de Krampusz sehol, se a csemege boltban, sem a virágpiacon, sem a nagyáruházak reklámdíszítményei között!
Egyszer a piacon odahívtam néhány, vázákat és hamutartókat áruló korondit, lerajzoltam nekik a krampuszt, elmagyaráztam, hogy a cserépből égetett fejhez mint lehet odarögzíteni a drótszálból és vörös vagy fekete gyapjúfonalból összeeszkábált testet; bólogattak, látszott, hogy tetszik nekik az ötlet, de Mikuláskor azért sem csináltak krampuszkákat. Volt, aki úgy értelmezte ezt, mint a társadalom mélyből jövő visszautasítását a „rút mint esztétikai kategória” ellen. Komolytalanság! Ma, amikor a tévékészüléket be sem akarja kapcsolni esténként az ember, mert a vámpírok véres nyáltól lucskosak, és hol egy búvárt marcangol egy cápa, hol a cápát egy krokodil; medúza, polip, tintahal tekeri rá szívó csápjait mindenre, akkor épp a krampi nem kellene? Mert nem szép?
Maga a „Krampusz” szó kétszáz valahány éve adatolt az ausztriai németből, a nyelvészeti alapanyaga azonban visszamutat az indogermán nyelvek kezdeteire: „karomláb”, esetleg: (nagyon) „görbe láb”. Ez a képzet azonban még ennél is régebbi: az emberiség a legősibb idők óta a szörnyeteget különböző élőlénytípusok keveredésének tarja, ez a kiméraság!? Az ördögöt az leplezi le, hogy köpenye, palástja alól kilóg a lóláb, a mitológiai őslények mind keverékfajták, lásd: szatír, faun, szirén, sellő, de még a kis manók is. Bárhonnan eredezteti is a nyelvészet a maroklábot, a hozzáfűződő képzet az, hogy „a marka láb”, lásd a Csongorban Mirigy boszorkány leírását: „lába kéz és keze láb”!
Szerintem éppen ez a baj a Mikulás apró segédeivel, hogy nem elég rémisztőek, nem undorítóak, nem igazi szörnyetegek, hanem a mitológiai alvilág kedélyes domesztikációi. Figyeljük csak meg, mennyire divatba jöttek ma nemcsak a vámpírmaszkok, hanem a mindenféle „busó” fejek és pofák, mekkora divat a torzra festett arc – helyettesítendő a népi alakoskodást. (Erre nézve pedig lásd Németh Antal Színészeti lexikonját, és még ezer kiváló néprajzi tanulmányt!) A helyzet az, hogy a társadalmak éppen ki akarnak izzadni magukból új kulturális és civilizációs jelrendszereket, de az üzleti mohóság mindennek elébe vág, és zölden szüreteli le a magát létre kínlódni törekvő újjászületést. Azt a bizonyos revivalt!
Aztán vannak olyanok is, akik mindig direktbe kapcsolnak és titokzatos tévécsatornákon arról tartanak előadást, hogy a krampuszok kiküszöbölését a népi hagyományokból a rasszizmus elleni harc tette szükségessé. Ilyenkor, nem megfeledkezve a keresztényi jóság türelméről, minden nyomatékosabb hangszín nélkül szóljunk hozzájuk: Jaj, kedves, megint elfelejtettük bevenni az orvosságot!

2. A játék hőseinek dicsősége örök!

Újabban többen is megemlékeztek arról, hogy a magyaroknak a labdarúgás terén volt valaha még egy aranycsapatuk, közvetlenül a második világháború előtt. És fel is emlegették a szívet melegítő, régi neveket is: Zsengellér, Szusza! Én is emlékeztem e nevekre, mert az 1936-os olimpiász óta én is ott nyüzsögtem mindig a sporteszközök üzletének kirakata elé kitett rádiókészülék körül; és más nevekre is, Csík Ferenc úszóbajnokra, akit maga a kultuszminiszter húzott ki a vízből, Sanctus Valentinus exhuzigator, ahogy Szabó Dezső megfogalmazta!
Hanem a jelen pillanatig sem értem, hogy miért nem emlegetik még ma sem minden idők legnagyobb magyar futballistáját, doktor Sárosi Györgyöt!
Nemcsak az lehetett benne a nagy, hogy doktorátusa volt, ami futballisták között sem túl gyakori – nem annyira, mint nagy politikusok között! –, és nem is az előkelő csengésű vezetéknév miatt – volt még kettő belőlük –, hanem ahogy ő adogatott, ahogy elcsípte az adogatásokat, és kapura küldte; emlékszem, közvetlenül a háború előtt a csehszlovák válogatottnak hét gólt lőtt! És akkor, nem értem mai napig, miért nem emlegetik? Amiért a háború után kint maradt Olaszhonban edzőnek? Emlékszem, közvetlenül a háború után néhány értelmes holland építőmunkással beszélgettem. Mikor említettem, hogy magyar vagyok, felvillant a szemük. Áhá! – mondogatták, nem azt, hogy Bolyai, hogy Bartók, hogy dr. Bárczai Géza, hanem azt, hogy doktor Sárosi! És ugyanakkoriban egy Köleda nevű türingiai falucska mellett a cseresznyét szedő lányok meghívtak a strandjukra (néhány kitelepített vasutassal voltam). Mi közömbös képpel fogadtuk a meglepetést, hogy egy istenháta mögötti apró faluban strand van, szabályos úszómedencével, és vidáman elkezdtünk lubickolni. A lányok egyre komorabbak lettek. Mi a baj? Nem gondoltuk, hogy a magyarok tudnak úszni!... Így, alig kilenc évvel azután, hogy a berlini olimpián a magyarok 3:2-re verték a német vízilabda-válogatottat! Persze, nők! – gondoltuk. Aztán kilépett a raktárból mankóval a gondnok, és ránk mosolygott: Áhá, doktor Sárosi!... Akkoriban az ellenfél hőseinek is számon tartották a neveit. A háború után énekórán a tanár kérdez, mondjunk olasz zeneszerzőket. Bemondjuk az olasz labdarúgó-válogatottat: Piolánál a fejét csóválja, hát ő igen, csak későn kezdte a komponálást… És az olaszok mégsem őt választották meg főnöknek, hanem valami fakó, hangoskodó néptanítót! Valami Misu…., izé, Musolinit, aki a végén már egyáltalán labdába sem tudott rúgni. Fel is függesztették aztán, a lábainál fogva.
De Piola dicsősége örök! – és doktor Sárosié is! Emlékszem egy fényképre az újságból: egymást átölelve néznek a lencsébe! Ezt ki kéne függeszteni a pesti labdarúgópályák bejárata mellé!




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében