Kegyetlen fizikai állapot az emberi lét. Rabja időnek, térnek és gravitációnak. Földhözragadt, mondhatni. Örökös vonzásban telik, könyörtelenül múlik, és egyszer csak vége van, mint a botnak. A fizikai korlátokon túl azonban létezik a másik ember. Ugyanő, de puszta anatómiánál lényegesen több. Aki remél, emlékezik és szeret. Időtlenül és időtállóan szárnyaló, szabad lét ez, testen és földön kívüli állapot. Az emlékezés légüres végtelenében lebeg, a remény állandóságából merítkezve alkot, és a szeretet csillagközi távolságait járja be.
Ez így alighanem közhelyesen hangzik, de a mozi sötétjében, amikor éppen Hans Zimmer orgonafutamai özönlenek monumentális crescendóban, nem törődöm ezzel. A látókörömet betöltő ezüstvásznon fenségesen mutat és pokolian hatásos Christopher Nolan legújabb filmje, a Csillagok között.
A stabilan kétévente jelentkező Nolan egy remake-t és egy három részes képregénysorozatot leszámítva csupa saját termésű (vagy az öccsével együtt írt) történetet rendezett, egyelőre. Összesen kilenc nagyjátékfilm teszi ki eddigi életművét, ezekből mintegy hét szerepel a nézői preferenciákat leképező imdb-toplistán, kritikai visszhangjuk is túlnyomóan pozitív. Ha ebben a lendületben folytatja, pár éven belül hovatovább eljutunk oda, hogy az igényes közönségfilm fogalma egyet jelent majd a nevével, és a szakma nolanikus-nolanizmus-nolanságként hivatkozik majd arra a filmes alkotásra, folyamatra vagy jelenségre, amely a kirobbanó siker mellett a kritikusokat is gondolkodóba ejti.
Nolant nem először foglalkoztatja az idő, a tér vagy a gravitáció történetvezérlő képessége. Akárcsak A tökéletes trükk (The Prestige, 2006) bűvészei, maga a rendező is mintha szüntelenül versenyre kelne önmagával, hogy milyen újabb turpisággal vagy káprázatosan megtévesztő eseménysorral rukkoljon elő legközelebb, miközben a látványelemek életnagyságú szerkezeteit építteti meg az alkotás folyamatában, amelyek segítségével maximálisan kihasználja a gravitáció és tér természetadta tulajdonságait, de a tehnikai újítások nyújtotta lehetőségeket is. A Mementóban (2000) alapvetően a múló, soha vissza nem térő, de éppenséggel naponta megújulható idővel kísérletezik, mint drámai konfliktusoktól terhes elbeszélői eszközzel, a felejtést téve meg gyújtópontnak. Az Eredetben (Inception, 2012) mindhárom elemmel dolgozik már, az álom vég nélkül alakítható és folyamatosan fejleszthető dimenziójában kutatja összefüggéseiket, nem utolsósorban azt is, milyen, a tudatalatti szintre száműzött emlékek és tapasztalatok késztetnek sorsfordító döntésekre. A Csillagok közöttben (Interstellar, 2014) újfent elhagyja a Földet, s átcsusszan egy másik naprendszerbe, majd ott kint, ahol még egyikünk sem járt – és ésszel sem igazán fogjuk fel – görbíti mesterien a lineáris időt, horpasztja a feneketlen teret, teszi kézzelfoghatóvá a tömegvonzást, mindezzel megalkotva a szülői szeretet szédületesen magasztos paraboláját.
A közel három órás játékidő eleve hatalmas kihívás egy hollywoodi film részéről, de a Nolan fivérek feszes forgatókönyve és az idősebb testvér kifogástalan rendezése egyetlen percig sem ad okot unalomra, ami főként annak köszönhető, hogy olyan három filmes alapműfaj egyesül az elbeszélés során, amelyek a populáris mozgóképi kultúrkörben egymás mellett ritkán, sőt megkockáztatom, még soha nem szerepeltek ebben a felállásban. A kiindulópont egy disztópia, valamikor a közeljövőben. Ebben a világban kevés az élelmiszer, gyakoriak a porviharok, melyek elől tömegesen menekülnek a családok, s a növények közül már csak a kukorica terem meg, az is kihalóban. A fenntarthatatlan állapot rövidesen az emberiség valószínűsíthető kipusztulásával fenyeget, így hát a faj továbbélése érdekében egy új világ felfedezésére kell indulni. Űrutazással, féregjárattal, fekete lyukkal és távoli naprendszerrel kibontakozó sci-fi kezdődik tehát, vízzel vagy jéggel borított bolygófelszíneken kötnek ki a főhősök, akik szögletes, arctalan, de sokoldalúan fejlett robotok segítségét veszik igénybe. Azonban végig és alapvetően egy kétszemélyes családi dráma szereplőinek, Coopernek és Murphynek szurkolunk, kiknek egymás iránti ragaszkodása aligha küzdheti le az idő és tér végtelennek tűnő távolságait.
Nagyszabású, epikus méreteket öltő vállalkozás a Csillagok között, mind a történetet, mind a megvalósítását illetően, és a tudományos-fantasztikus irodalom szabályai tekintetében korántsem hibátlan. Vitatható logikai bukfencek és felrúgott szabályok jellemzik lépten-nyomon, különösen amikor a sci-fi hirtelen időutazós fordulatot vesz. Ahogyan azonban elfogadtam, hogy a pusztán elméletben létező féregjárat belsejét csodáltam egy óvatlan pillanatban, majd azt is, hogy évtizedek teljenek el percek alatt, úgy az ötödik dimenzió váratlan felbukkanásától sem fanyaloghatok. Ha eddig a pontig az emberi képzelőerő végtelenbe tartó folyamatát bámultam egyre fokozódó csodálattal, nem tehetek úgy, mint az egyszeri kocsis, akinek az álmában megjelenő zsák pénz és arany nyelű ostor mellett a dalra fakadó muraközi pejre azt mondja: ugyan már, ez azért túlzás!
Matthew McConaughey alakítja hibátlanul az űrpilóta, kétgyermekes özvegy Coopert. Ő az, aki kételyekkel ugyan, de a kislánya könyvespolca mögött fészkelő kísértet marasztaló üzenetei és a tízéves Murphy aggódó sértettsége ellenére mégis hajóra száll negyedmagával az emberi faj megmentéséért. A Szaturnusz mellett nyílt féregjáraton keresztül – melyet ötdimenziós lények helyeztek oda könnyítésül a küldetés sikere érdekében – a csapat egy fekete lyuk közelében orbitáló bolygórendszer három világára kell eljusson, amelyek mindenikén tartózkodik már tudós, és üzeneteik alapján úgy tűnik, mindhárom hely élhető. Ám az emberi természetben csalódniuk kell, a fekete lyuk közelében fellépő idődilatáció további elkeserítő következményekkel jár, s az üzemanyag is fogytán. Cooper beígért hazatérése egycsapásra meghiúsulni látszik. Ám a szülői szeretet nem ismer lehetetlent, s az ekkor bekövetkező fordulat elemi erővel döbbent rá saját halandóságomra. Ezt pedig nem a konkrét halál ábrázolásával, hanem valami torokszorítóan gyászosabb végkifejlettel, egyszersmind ujjongó optimizmussal éri el Nolan. Ez a bizarr ambivalencia, azaz a majdani eltűnésem mérhetetlenül szomorú kilátásába vegyülő bizakodás letaglóz. Moziból kijövet a világűrhöz mért anatómiai csekélységem, velem együtt megszűnő emlékeim és földi dolgaim hiábavalósága fölött töprengek hazáig a csillagtalan novemberi éjszakában.
Csillagok között (Interstellar), amerikai-angol film, 169 perc, 2014. Rendező: Christopher Nolan. Forgatókönyvíró: Christopher Nolan, Jonathan Nolan. Operatőr: Hoyte Van Hoytema. Vágó: Lee Smith. Zeneszerző: Hans Zimmer. Szereplők: Matthew McConaughey, Jessica Chastain, Anne Hatyaway, Michael Caine, Wes Bentley, Casey Affleck, Matt Damon.
