Nem sokkal azután, hogy tavaly nyáron e hasábokon Kőrössy Jancsiról emlékeztünk meg, felhívott egy Helikon-olvasó Németországból, hogy kiegészítse megállapításomat, amely szerint a nem túl gazdag kolozsvári dzsessztörténet nagy szülöttének, Kőrössy Jancsinak az emlékét méltatlanul háttérben felejtik. A telefonáló joggal hívta fel figyelmemet rá, hogy azért Kőrössy Jancsi kortársáról, a tizennégy évvel később született Eugen Ciceuról is illik tudni, aki szintén Nyugaton lett igazán befutott dzsessz-zenész (és ugyancsak zongorista).
Nos valóban, akit a dzsessztörténet Eugen Ciceróként ismer, csakugyan Kolozsváron született román ortodox pap apától és magyar származású – profi kórusénekes – anyától. Nevét csak azután változtatta Ciceuról Ciceróra, hogy a hatvanas évek elején – már bukaresti főiskolai tanárként – egy kelet-berlini turnéja során átszökött a nyugati városrészbe. Onnan Nyugat-Németországba költözött, Berlinbe, majd évek múltán Svájcba. Ott is halt meg 1997-ben.
Kézenfekvőnek látszik tehát az alig pár hete kolozsvári díszpolgárrá avatott Kőrössy Jancsi és Cicero zenéjét (nem titkoltan az összevetés célzatával) újrahallgatni, és kétségkívül tanulságokkal jár, anélkül akár, hogy a rangsorolás csapdájába esnénk. E párhuzamos és „nonkompetitív” megközelítésben a zenei alaphoz való viszony és az alkotói szándék kérdései talán a legjelentősebbek, de természetesen a történeti-biográfiai vonatkozások sem hagyhatók figyelmen kívül.
Arra természetesen nem csupán Kőrössy és Cicero szolgáltat bizonyságot, hogy igazán érdemleges dzsessz-zenész ma már aligha képzelhető el klasszikus-zenei alapozás nélkül. Cicero életművében a barokk, a klasszika és a romantika zeneirodalma a legfélreérthetetlenebbül és folyamatosan jelen van; alig készült olyan felvétele – persze az amerikai típusú dzsessz-standardokra épülőkön kívül –, amelyben ne szólalna meg szinte primér szószerintiségben Bach, Mozart, Schubert vagy Liszt. (Beszédes például szolgálhat ehhez annak az 1965-ös nagylemeznek a címe, amely több mint egymillió példányban fogyott el világszerte: Rokoko-Jazz.) Cicero a műnemi és műfaji átjárhatóság „találmányát” sokkal hamarabb kamatoztatta, mint ahogy a zeneelmélet az ún. crossoverre a maga leíró eszközkészletével reflektált. De Cicero feddhetetlen technikával oldotta meg az „amerikai” triolás játék beemelését is a klasszikus zene kereteibe, és a legkevésbé sem érezzük stílustörésnek – de talán határozottan eklektikának! – ezt a keresztezést.
Ami a két kolozsvári zongorista technikai készségeiben feltűnően közös, az a balkéz-játék szokatlan fejlettsége, multifunkcionalitása. Kőrössy Jancsi egyenesen ellenpontszerű szólamot volt képes baljával a vezérszólam mellé játszani, Cicerót meg Art Tatum és Oscar Peterson mellett emlegeti a dzsessz-irodalom balkezes performanciái miatt.
A szembeötlő különbözőségek – temperamentumban, világlátásban, jellemprofilban vagy vállalásban? – az életpályák tükrébe nézve mutatkoznak meg igazán. „Bátor” volt-e Kőrössy Jancsi vagy öncsalás nélkül tudatában volt képességeinek, amikor az Egyesült Államokat – vagyis a dzsesszműfajok Mekkáját – választotta második hazájául? Minek tudható be a pár évnyi viszonylagos hallgatás, amelyet Kőrössy újvilágbeli „felfedezése” követett? Sikeresebb, nagyobb elismertségű pályát futott-e volna be Cicero, ha nem Németországba, illetve Svájcba költözik, hanem maga is az Államokban próbál új életet? „Kitelt-e” volna képességeiből az, ami Kőrössynek sikerült? Lett-e volna művészi víziója, alkalma, renoméja ahhoz, hogy amerikai koncertszínpadokon is kamatoztassa elképesztő technikáját – ahelyett, hogy a „szórakoztatóipari” dzsessz léptékében maradva kissé az öncélú virtuozitás felé indul. Aki a Westdeutsche Rundfunk klasszikussá vált kölni koncertfelvételét ismeri, Cicerót úgy látja, mint aki minden extravaganciától mentesen, de pompázatos zenei vértezetben „produkál” a közönség kegyeiért. Aki viszont az 1996-os felvételen hallja mondjuk Erroll Garner örökzölddé vált Mistyjének Cicero-változatát (a bőgőn játszó Decebal Bădilă oldalán), csak csodálkozni képes: hogy is kerülte el ezt a gazdag zenei fantáziájú pianistát a szélesebb visszhangú világhírnév.
De hát… ha roskadozik is a kanonizált remekektől a művészetek tárháza, résein át fel-felsüvít az igazságtalanság huzata.
