Hajnali fények a kórtermekben. A nyugtalanabbak, és akikben már nem dolgozik az altató, mocorognak, nyögdécselnek. Tepsik zörögnek. Felriadnak a még alvók; tökéletes ébresztő. Néhányan a mosdóba tartanak, félreállnak szédelegve, sosem tudják, hogy épp kit visznek.
A halál diagnosztizálása után szokás még két órát a helyén hagyni testet. Stojka főorvos méla undorral jár-kel. Felügyel, hogy a szobatársak rá ne nyissanak a halottra. A bent rekedt uzsonna vagy bármi egyéb a megfigyelés időtartamáig tabu. Végül Laktósi, a tégla alakú adjunktus kaviárillatú szájjal megállapítja a halál tényleges beálltát.
Zsuzsa maga alá vizelt. Ő fedezte fel a fonográfot, és fejlesztette ki a sugárhajtású-repülőgépet. A világ rosszul tudja; azok a senkiháziak éjszaka ellopták a terveit. Zsuzsa az új gyógyszerkúra óta nyugodt, már csak kétszer sétál ki a folyosóra kávézni és cigarettázni.
Sarkadi Imre bácsi, a krónikus személyiségzavarral küszködő Dezsővel gyógyulgat együtt. Dezső megkérdi a fejét szüntelenül mozgató, több világban élő tatától:
– Nem beretválkozik soha?
– Jaj!
– Maga tudja. És mit szólnak majd a látogatók?
– Ahhh, jahhhhh.
Imre bácsi most lehelte ki a lelkét, kezdődhet a két óra esély a feléledésre program. Dezső kénytelen a többiekkel kártyázni, közben káromkodik, eldobja a kártyát, egyre jobban káromkodik, feje ide-oda rángatózik. Két ápoló lefogja, és az ügyeletes Stojka injekciót nyom belé.
– A hatosból valaki már megint benyelte a hőmérőt! – nyafog az egyik tanulónővér.
Hát ki más, mint Kaktusz Dóra. Sikertelenül próbálja visszavarázsolni. Mocskosul benyelte. Teás nővér ezt már tényleg nem akarja elhinni, nézegeti a földön, a polcon, de sehol nem leli.
– Te Dóra! Hova tetted?
A lány kerek, hazudni képtelen szemével lába közé néz, bűntudatosan ismételgeti:
– Ebtűnt! Ebtűnt!
– Ajjaj lányom, szedd össze magad, és gyerünk!
Karon fogva totyognak a mélyzöld, alagúthangulatú folyosón, majd lifttel le a nőgyógyászati rendelőbe. A zárt ajtó mögül is hallani Kaktusz Dóra apró, éles rikkantásait: „Ebtűnt! Ebtűnt!”
Matula Zsóka, a hetvenkét éves járó beteg otthon lett rosszul. Fia és ura ülteti a kocsiba, Zsóka közben elalél… Befektetik a hátsó ülésre. Férje szól hozzá:
– Nyugalom mama, kitartás! Mindjárt ott vagyunk! Pihenj szépen!
A neurológia bejáratánál kétfelől támogatják a váróba. Zsóka feje lóg mint a vágott nyakú tyúké. Hátradöntik. Fia suttog neki:
– Rögtön mehetünk, már szóltunk a doktornak…
Egy ferdeszemű nővérke szól ki:
– Jehetnek kerem.
Felfektetik a kezelőágyra. A doki megállapítja, hogy Zsóka másfél órája elhunyt. Feltételezhetően miután otthon elájult.
Zsuzsa ma reggel nem vizelt be. Értetlenül nézi és tapogatja lepedőjét. Szól az ápolónőnek:
– Na már jól nézünk ki! Ittam én tegnap valamit?
Teás nővérke:
– Ittál, de minek… Fogd a paksamétádat, és eredj Laktósi doktorhoz.
Zsuzsa mentében olvassa kórlapja első oldalát:
„… 2005. 12. 23-án, kilenc óra húszkor csendesen elhalálozott az osztályunkon.” Eldobja a papírokat, körbe-körbe futkározik a folyosón, és artikulátlan hangon üvöltözi:
– Még élek! Élek!
Laktósi, mint lepkét hajkurászó gyerek cikkcakkozik utána, igyekszik nyugtatni:
– Csillapodj picinyem! Ne félj! Nálad jobban aligha él valaki! Virágom, állj már meg! Hozzád keverték Sarkadi Imre bácsi zárópapírjait.
Az este beálltával több és több tepsi zörög tompán. A kihalt folyosón zötykölődnek prosectura-remízük felé. Az ablakon bevilágít a holdfény. Hatni kezdenek az altatók. Senki sem mocorog.
Az éjszakás nővér közönyös köhintése hallik néha-néha.
Merényi Krisztián: 1970-ben szüle-tett Karcagon, költő, prózaíró.
