– Szentes Zágon neve az erdélyi irodalmat valamennyire ismerők számára összefonódik az Erdélyi Híradó kiadóval. Az elmúlt 15 évben híradós kiadványok zömének te készítetted a borítóját, s ma már a kiadó egyfajta védjegyévé is váltak az alkotásaid. Hogyan alakul ki egy ilyen kapcsolat, mit lehet tudni a kezdetekről? Mikortól lettél te úgymond a borítókért felelős képzőművész?
– Pontosan 15 éve kezdődött a Korunk Galériában, amikor 2000-ben megnyílt az első egyéni festészeti kiállításom Kolozsváron. Heim András akkori galériavezető, grafikus azt kérdezte az első találkozásunkkor, hogy van-e valami óhajom a tekintetben, hogy a megnyitón ki zenéljen és hogy van-e író-költő ismerősöm, akit szívesen látnék, hogy felolvasson a műveiből. Azt válaszoltam, hogy van, Orbán János Dénes, akit akkor csak olvastam, de személyesen csak később ismertem meg. Jánosnak bejöttek a melóim, elfogadta a felkérésem, az egyik festményt meg is vásárolta ott helyben (aztán sorjában a többit is), és még abban az évben kiadott Párbaj a Grand Hotelben című kötete borítójára is ez került. Ez volt a kezdet, és az, hogy közelebb kerültem a kortárs erdélyi irodalomhoz, megismerkedtem az Erdélyi Híradó Kiadó, az Előretolt Helyőrség, az E-MIL és a Korunk köré csoportosuló emberekkel. Akkor kaptam Jánostól az első megbízásaimat, főleg könyvborítók tervezését és grafikai/illusztrátori munkákat. Gyümölcsözővé vált az együttmőködés, és hálás lehetek azért a táptalajért, amelyet ez a közeg biztosított a legelején.
– Azon gondolkodom, mi is lehet a pontos megnevezése annak, amit te a kötetekhez készítesz? Borító? Illusztráció? Szentes Zágon képzőművészeti alkotása, amelyet mellesleg felhasználsz a kötetek borítójának elkészítésekor? Melyik a leginkább ideillő szó szerinted?
– Homlokzat? Esszencia? Egy irány, egy vélemény, egy benyomás, egy kiemelt motívum, útmutató, a tartalom képi megfogalmazása zippelve. A legelső borítók közt gyakori volt az, hogy egy meglévő festményem került a fedőlapra, a kiadónál voltak olyan óhajok/vélemények, hogy egyik-másik munkám találna egyik-másik könyvre, és ennek nem láttam akadályát, de később megpróbáltam minél inkább igazodni a tartalomhoz, megpróbáltam egy letisztult, objektív véleményt varázsolni a borítóra.
– Ha megnézzük az általad készített borítókat, bátran mondhatjuk, hogy legalább annyira fontosak, mint maguk a szövegek. Valaki egyszer azt mondta az egyik ilyen híradós kötetről, hogy annyira szép a borítója, ha a könyv rossz is, a borítóért már megéri megvenni. Te hogy látod, az általad készített borítók mennyire állnak meg a maguk lábán – mennyire könyvhöz kötöttek, vagy lehet őket önálló művészeti alkotásként is értelmezni? Vagy csak a cím-szerző nevének együtteseként működnek?
– Szerencsém van az irodalommal, vagyis azzal, hogy olyasmit kell értelmezzek, vizualizáljak, ami többnyire és jó esetben izgalmas kortárs művészeti forma (ami feltölt és motivál), nem pedig unalmas, száraz szakkönyv vagy egyéb, nem túl gondolatébresztő írás. Rátapintottál a lényegre a kérdésben: megpróbálom interpretálni, átkódolni képpé az adott verset/prózát vagy az egész kötet hangulatát. Sok esetben ismerem személyesen is a Híradónál megjelent kötetek szerzőit, gyakran személyesen is találkozom velük, olykor a könyv hátlapjára is én készítem a szerző fotóját, ez mind segít a véleményalkotásban. A borítóim mindenképpen a tartalomnak vannak alárendelve, meglévő gondolatokat csomagolok, igazodom a címhez, és ha egy-egy önállóan is megáll a talpán, akkor azt mondhatjuk, hogy jól sikerült. Volt egy kiállításom a Bulgakovban a Kolozsvári Magyar Napok keretén belül 2010-ben, Könyvborítók és irodalmi plakátok és Erdélyi magyar irodalmi portrék és helyzetképek címmel. Ez igazolja, hogy akár egy tárlat keretében is megállják a borítóim a helyüket, azóta is sok olyan borító született, amelyet el tudok képzelni valamilyen formában prezentálva.
– Egy borító/illusztráció, vagy ahogy te nevezed, homlokzat elkészítésekor melyek azok a fontosabb szempontok, amelyekhez igazodsz? Vagy csak benyomások, impressziók léteznek? Mennyire kell beleásnod magad az adott szövegbe ahhoz, hogy el tudd készíteni a borítót? Mi dönti el, hogy egy borítóra fotó, grafika vagy festmény kerül?
– Ha megéri s ha van elég időm, akkor beleásom magam, és ha úgy látom, megéri, akkor szakítok időt az alaposabb elolvasásra. A cím a legfontosabb szempont, Gáll Attila híradós kollégámmal nagyon jól együtt tudtunk dolgozni, ő az, aki először átválogatja a szövegeket, s ez a megrostált változat képezi az alapot. Illetve emellett még néhány reprezentatívabb művet is szokott mellékelni, a javaslatait, valamint a szerző óhajait, ezek alapján próbálom megtervezni a csomagolást.
– Egyaránt illusztrálsz verseskötetet és regényt/prózát. Van-e különbség próza- és verseskötet illusztrációja/borítója között? Mennyi beleszólása van a kötet szerzőjének ahhoz, mi kerül a címlapra?
– Igaz a mondás, hogy jó munkához idő kell (a kötet anyaga sem 5 perc alatt készült), gyakran készítek vázlatokat 10x10 centis papírcetlikre, vagy csak lejegyzek egy formát, színt, egy-egy szót, betűtípusokat keresgélek, gyűjtögetem az összetevőket, fűszereket, és hagyom a témát érlelődni, sokszor, ha teljesen egyébbel is foglalkozom, a háttérben ott motoszkál az ötlet, szemmel tartom, az agyam egy része foglalkozik vele. De vannak hirtelen született borítók is, például Dobai Bálint Megfáztam egy temetésen című könyvéhez egyből beugrott egy régebbi fotóm, egy esti felvétel, egy neobarokk vagy eklektikus emeletes polgári ház frontja, az egész épület sötéthideg kék, csak egy ablak van nyitva, ahonnan sárga fény árad ki, de inkább látni kellene, hogy érezhető legyen a cím és a kép közötti kapcsolat. A jó cím fél siker, Vass Ákos köteténél is azonnal inspiráló volt a cím: Pulton innen, pulton túl, de volt a kötetnek egy másik címváltozata is, azt hiszem, ez: Csapláros a lét. Az első címre már körvonalazódott is a terv a fejemben, beszéltünk is erről, próbáltam a saját malmomra hajtani a vizet, sikerrel, de azt hiszem, az eredményt nem bánja senki. Még egy borítót említenék: Eginald Schlattner Vörös kesztyű című könyvének borítója úgy született, hogy valahonnan került egy kicsi, kb. 2-3 centiméter hosszú, régi rozsdás kulcsocska, ebben az esetben a kulcs volt inspiráló. Készültek róla makrófotók, tudtam, hogy valamikor valamire fel fogom használni, és végül ebből alakítottam ki a kötet borítójára a vaskesztyűt.
Hogy mi kerül a borítóra, fotó, festmény vagy grafika, és hogy van-e különbség próza- és verseskötet illusztrációja/borítója között? Nincs összefüggés közöttük, össze is lehetne keverni az egészet, fotó, próza, festmény, vers, grafika, ezek mind kifejezési eszközök, a mögöttük levő tartalom a lényeg, azt kell valahogy megragadni. Valami olyan dolog kerül a borítóra, ami leginkább illusztrálja a kötetben kibontakozó eszmét, mindegy, hogy festmény, fotó vagy grafika formájában ölt testet, vagy ezek kombinációiból ötvöződik eggyé. Tehát gyűjtögetek, kóstolgatok, összesítek, átkódolok, és megpróbálok olyan vizuális élményt nyújtani, ami reagál és összhangban van a címmel meg a tartalommal.
– Mindenképp állíthatjuk, hogy ha valakinek, neked bizonyára van rálátásod az elmúlt majd’ két évtized erdélyi – kolozsvári – irodalmára. Van kedvenc borítód? Szerződ?
– Több kedvenc szerzőm és borítóm is van, de ez nem mindig esik egybe. A fent említett három munkán kívül például Noszlopi Botond A szórakoztatás mesterfoka könyvének borítója az egyik kedvencem, de szeretem Bálint Tamás Visszaút a fekete folyón kötetének borítóját is. Vagy a Koinónia Kiadónál nemrég megjelent Magyari Tivadarnak a Megszokás első látásra és Lucian Boia A nyugat hanyatlása című kötete, mindkettőnek a borítóját én készítettem, s mindkettő közel áll a szívemhez. Ezeknek a könyveknek a borítói azért is érdekesek, mert füles borítók, és a fül kinyításával teljesedik ki az illusztráció, így a könyv fellapozása/kinyitása után fokozatosan egyre több és több betekintést enged a néző/olvasó számára, nem mond el egyből mindent, és egy huncut visszakacsintással válaszol a betekintőnek. Néha a városban fellelhető graffitik is alapul szolgálnak egy-egy borítóhoz, például Serestély Zalán Feltételes átkelés című könyvének borítóján egy olyan graffiti látható, amelyik már fizikailag nem is létezik, mert a házat azóta lebontották.
– Találtam egy versecskét László Noémi tollából (Szentes Zágon nemzetes úrról: „Szentes Zágon nemzetes úrról szól ma az ének,/Mert ecsetét nekiszegzé ő a közönség árva szívének,/S fest vala azzal zöld polipot, üde cápát, kék elefántot,/Űrbálnát, vízi dinnyét, verebet és kacifántot,/És ki a festményt nézi, tőle sosem menekülhet:/Valami játékos, fura érzést benne serényen elültet”). Ezúttal egy költő készít verses illusztrációt a képzőművészről, s ezt is tekinthetjük úgy, mint a munkásságod értelmezését. Gyakran kapsz ilyen jellegű visszajelzéseket?
– Ez, azt hiszem, 2013-ban készült a Bulgakovban, Panegyrikusz-péntek volt a Kolozsvári Magyar Napokon, lehetett jelentkezni múzsának vagy alanynak, s ez született belőle. Nonót is régóta ismerem, készítettem neki is néhány könyvborítót, ő is ismer engem meg a festményeimet. Írt is róluk, és tervezünk egy közös könyvet is tengertémában. De született más is, szintén a Magyar Napokon, szintén Nonó tollából, 2012-ben a Limerick-csütörtökön: „Mosolygós barátunk, Zágon,/Nem tudja: hason vagy háton/Kellene ülnie,/Élnie, halnia/Útközben az elefánton.”
– Ha már tengernél tartunk! Valamikor egy-két évvel ezelőtt készítettél egy naptárat, s az egyes hónapoknál található munkákra jól illik László Noémi leírása – az általad használt élénk színek, a figurák egy színes mesekönyvre emlékeztettek. Mennyire érzed találónak ezt a „mesei” jelleget, mi inspirál festőként?
– Igen, a Frutti di Mare festménysorozat került kiadásra egy 2014-es falinaptár formájában. Ez a 12 db. festmény horvátországi és magyarországi alkotótáborokban készült nyáron: a tengerpart, az intenzív színek, az egzotikus szigetek, az elszállt fantázia, ezek mind rányomták a bélyegüket az ott született munkákra. Ha nem egyéb, Nonónak igaza lehet (de amúgy is elfogadok minden véleményt a munkáimról), többen is mondták, hogy jó lenne a gyerekszobába egyik-másik festményem, és azt is kérdezték sokan, hogy lesz-e 2015-ös naptár, mert hiányzik a falról, megszokták, megszerették. Amikor belevágtam, nem gondoltam, hogy ilyen sikere lesz, és jó érzés, hogy több száz lakásban lógott a falon egy éven át.
– A könyvillusztrálás, grafika, festészet mellett fotózással is foglalkozol. A fotográfia alapvetően realista műfaj, de azáltal, hogy egy-egy különös, furcsa, adott esetben bizarr részletet emelsz ki, sajátos értelmezést adsz a valóságnak. Fotósként mi vonz elsősorban, mi ragadja meg leginkább a figyelmed?
– Nem tudom, hogy csalás-e, de ide Túros Eszter művészettörténész szavai illenek a legjobban: „Fotóival a lehető legegyszerűbb módon közöl, konkrét, jól körülhatárolható témákat/képkivágásokat választ. És bár a nagyon erőteljes, igen gyakran kontrasztokra épülő színtörténések/események, illetve a különböző formák, tömegek, textúrák dialektikája az uralkodó képein, fotóinak intenzitása nem az érzelmeket fűti, sokkal inkább valamiféle távolságot, egzotikumot teremt, amely mindig a különösség erejével hat, legyen szó egy csíklázárfalvi vagy akár egy horvátországi szigeten készült fotográfiáról. Furcsa ellentmondás tölti meg feszültséggel képeit, és mindez nem drámai, sokkal inkább valamiféle hűvös eleganciát eredményez.”
– Dorel Găină egyszer azt mondta rólad, hogy olyan vagy, mint egy búvár, aki leereszkedik a világba, s néha feljön, hogy levegőt vegyen, de nem lehet tudni, hogy a titkok, melyekkel találkozol, a világ mélyéről vagy felszínéről származnak-e. Te mit válaszolnál erre a kérdésre: honnan származnak?
– Dorel nagyon jól ismer engem, 1997 és 2002 között tanárom volt, és itt szépen vissza lehet kapcsolni az interjú elejére, ugyanis 2000-ben a Korunk Galériában ő nyitotta meg a kiállítást, Szántai János és a házigazda Heim András mellett. Az egyetem után is számtalanszor találkoztunk kiállításmegnyitókon, voltunk együtt fotós alkotótáborban, részt vettünk különböző művészeti megmozdulásokon, és a 2012-es egyéni fotókiállításomat is ő nyitotta meg, ami szintén a Korunk Galériában volt. Nyugodtan mondhatom, hogy ismer, és megtisztelő, ahogy fogalmaz a titkokkal kapcsolatban.
Szentes Zágon
Képzőművész, fotós, grafikus. Szilágynagyfaluban született 1976-ban. Középiskoláit a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumban végezte 1990–1995 között. 1997-től a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem hallgatója, 2003–2005 között a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem diákja. 2000-től az Erdélyi Híradó Könyvkiadó köteteinek állandó illusztrátora, munkáit több egyéni tárlaton láthatta a közönség.
