Apázó
Magyarország. Magyarország.
Finoman szólva hűtlen a kezelése.
Miért nem pusztult ki, ahogy kérték?
De csitt, te lány, e földet, ezt a pályát,
hidd el: soha nem hagyja el a szépség.
Üvegvisszaváltó: furcsa terem.
Hajlonganak a síkok.
Két lányom áll sorba.
Lehet, hogy ikrek.
Apa úr, így hív majd a pultos,
és én a polcok közt matatok.
Úgy emlékeztem, nagyobbak a piák.
Exkluzív bolt. Poros és nyakas
üvegek: anyamárka, márkaapa.
Majd a lányok visszaváltják,
jó boltot csinálnak talán.
A múltas útnál, az apázóban várnak,
mindig ugyanabban az órában.
Úgy adnának nekem egy márkát,
ruhapróba jönne, volt darabok,
az apázóban sok a fülke,
rábeszélnek az átöltözésre,
bebújtatnak egy márkába, egy évszámba,
nevetnek egy-egy bumfordi
darabon. Szamárfület kapok.
Két lány, négy copffal, nincsenek láb alatt,
loknis kis nevetéssel lépik át apa árnyékát.
Külön a copfos szók, a lánycsoportos dolgok.
Az a kérdés, hogy megcsókolta-e.
Az igazi postás megcsókolja a levelet.
A zöld ember, a csengettyűs.
Üvegvisszaváltó: furcsa terem.
Él a piros, él a fehér, és él a zöld.
Éltesek. Az üvegek sohasem üresek.
Ha megtalálják a palackban a címet,
majd visszaviszik: visszaváltják,
jó boltot csinálnak talán.
Legyen úgy, mint rég volt: éneklik.
Lányvirág van hangjukon, megkapják
ezt az országot, megérdemlik.
Délibáb-korbács
In memoriam Holló AndrásA csillapítók csillapítják a tengert:
ezt ígérte a doktor néni, vagy majdnem ezt.
A csillagok fehér mesze borítja már a testét.
Kedvenc éve, a 79, nem ér többé véget soha.
Sok itt a szárny. Mi van, divat lett madárnak
lenni, madárként újjászületni?
Az adagolóra mutat:
ebben vagyok, ez az én gyógy-szerelésem,
mondja és végigmatat a mosolya, lemotoz.
A csillagot, mint Haloperidolt, kapja be
a holló, ahogy átrepül a besúgók felett.
Láttam róla egy képsorozatot. Zsetfeketét.
Helyszíneltek a fejében, az összesben.
Megfotózták a feketéjét: egy színe volt nagyon,
zsebében minden árnyalat, minden
gyulladás.
A tenger habját láttam ott a száján.
A léggömbök gyerekrablók mind:
talán erre gondolt, meg a zúzmarás,
téli fákra. Vagy egy véraláfutásra.
Depresszáns tárgyak az ágy alatt.
Arra gondolok, átlátott másokon,
mint egy kapszulán. Magán miért nem?
Mért hagyta, hogy kirúgják a mankóját,
és az aprójáért megcsinálják?
Miért értek véget a hetvenes évek?
Ma kánikula van, megolvadnak
a jegesmedvék.
Egy lázrózsát hűtőbe teszek.
Meg egy jenki dzsúszt. Neki.
Papák, mamák
Papák, mamák: egyértelmű kedvencek.
Mennyit sírtam értük, ne hagyjanak itt,
unom a fiatalokat, a savanyú falatokat.
Látom a sok ablakot, nem kell modernebb
film: ülnek a mamák az otthonkákban.
Nézik a szelet, dúdolnak néger dallamot:
Bordó rúzs, hol szerezhetnék bordó rúzst?
A papák meg pamacsolnak, kenik fel puha
pofájukra a fehérséget, a régen kikevert
szappankrémet, és villanó borotvakéssel
kopasztják meg, szántják föl Titokföldjét.
A nyolcvanas évek öregjei. Arról beszélnek,
ami már nincs is, mert ez a dolguk.
Rangidősek. Rangrejtők. Éthordóval járnak,
és még tudják, mit jelent a Hátország.
Papák. Mamák. Mancikák. Gyulák.
János bácsik a csatában. Levendulák.
Régivágású rózsák. Pirospozsgás padok.
Kócos babák, kalapos katonák, a szoknya alatt
alsószoknya, a fémfésű a farzsebből kiáll.
Tortaarcú baba bácsik. Katonás bánat nénik.
Magázódnak. A Nagykönyvbe valók.
Csoportos szókoporsók. Halálraítélt akcentusok.
Néhány csuklón fehér csík, órájuk volt, de elvitte
az orosz, és még ez a legkisebb rossz, amit tett.
Éjszaka hátborzongató órák, megszálló vádálmok.
Szeptember végén ott vannak már a nyári zsákban:
ha gyerekboltban árulnák, megvenném én mindet.
Volt nevük. Nem fénymásoltak voltak.
Alig múltak 50, és már papák, mamák,
ez a normális, ennek lehet tisztelegni.
Negyvennél is kevesebb éves vagyok,
és úgy lennék már papa én is, úgy ám.
3-ban vagy 4-ben, a nyolcvanas évek előszobájában
nem voltak márkák. Ruhabolt volt, meg cipőbolt,
a tízemeletes harmadik, negyedik szintjén nagy
gombok, gallérok, tízkilós télikabátok szerteszét:
zakószabásúak, zordak, tizedmázsásak, viseletesek.
Vörös október vagy Május 1 ruhagyár.
Se festett haj, se papagájos gúnyák.
Bohócok még csak a cirkuszban voltak.
A fiatalok mindig nevetségesek,
s akkor még nem akart túlzásba
esni, nevetséges lenni szinte senki.
Életkori egyenruhákra emlékszem:
volt fiatal, középkorú és öreg ruha.
Öreg színek: barna, szürke, fekete.
Nagy néha fehér. És akkor az a fehér
minden volt, mindenen túl volt.
Igen, mindenen átütött a fehérje.
A Dédi hibái
Album, ráncos bőrbe kötve.
79 oldal. Minden évre van egy.
Néha előveszem a lefűzött,
iktatott tükröket. Megitatom őket,
ha kell. Kis csacsik. Volt kincsek.
Tele hibával. Sosem hívtam üvegest,
nem kell mindig javítani.
Belenézek, és látom azt,
amire kíváncsi vagyok, amit félek,
rengeteg fejet, filmet, szemet,
útravalót, de nem magamat.
Csak ostobák látják, keresik magukat benne.
A tükör nem metafora, hanem tárgy.
És filozófia. A legöregebb. Évai talán.
Minden a nézés szögén múlik,
és nem minden szög horzsol,
de látsz folyosót, útvesztőt, rengeteg
beragadt holmit, testemléket, szobát,
hont, évgyűrűt, alkonyt és alanyt,
vérző szférát, mutató ujjakat.
Nem is szabad mindent felsorolni.
Amire más kíváncsi, az nem látszik benne,
nevelje fel mindenki a saját tükreit.
Én felneveltem a nagymamát.
És most nevetek. Összekoccannak
az évtizedek. Nincs följebb nálam.
Nem én akartam magas lovat.
Jobb volna egy nyeretlen kétéves,
lennék fehér ló lánya, nem ember,
nem fájna.
