"nincs más út, ami rám találna"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 2. (664.) SZÁM – JANUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Az irodalom és a prófétaság
Demeter Zsuzsa
Képi megfogalmazás zippelve - Beszélgetés Szentes Zágon képzőművésszel, illusztrátorral
Pollágh Péter
versei
Elek Tibor
Erdélyről, de kinek, minek s hogyan?
KISS ERNŐ CSONGOR
A több-ség traumája
GOTHÁR TAMÁS
versei
POTOZKY LÁSZLÓ
Éles
GOTHA RÓBERT MILÁN
versei
Horváth Előd Benjámin
Cerebrális nimfománia - Horváth Előd Benjámin interjúja Potozky Lászlóval
Kudarcból lett katarzis
Pap Zsolt
Feljegyzések az ország házából
PHILIPPE BLASBAND
Amatőrök és technokraták
Balázs Tibor
A Latin Negyedben van lakásom
Szőcs István
Morgondiózus jegyzetek VII.
T. Ágoston László
Pontyos Marci
Szántai János
Isten Önnel, herr Fischer!
KAÁLI NAGY BOTOND
Bűnök templomából
BORCSA JÁNOS
Esszéregény történelmi kényszerpályákról
Codău Annamária
Versbe öltözés
Milyen gyermek
Jakabffy Tamás
Erdélyi zenei misék restitúciója
Februári évfordulók
 
POTOZKY LÁSZLÓ
Éles
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 2. (664.) SZÁM – JANUÁR 25.

(regényrészlet)


Mi történt? kérdeztem.
Semmi.
Mi történt?!
Semmi! ismételte Katje, és elsírta magát.


A térdemtől a combom közepéig felhasítottam a bőrt, a tigriscsík csúnyán begennyesedett, alig beszéltem Katjehez, hagyjál békén, kurvára fáj, nem látod, hogy néz ki? Hiába forszírozta, nem engedtem, hogy kötést cseréljen a seben vagy bekenje kenőccsel, kerültem minden érintését, szerencsére elég széles volt az ágyunk, hogy elhúzódhassak tőle, külön paplannal aludtunk, nem akarom, hogy véletlenül megrúgd a lábam, így is elég szar, és ha álmában mégis közel furakodott hozzám és átölelt, azonnal ledobtam a kezét, nyomsz, mondtam, mindjárt megfulladok. Hallgatólagos megegyezéssel a portyázást is beszüntettük ismét, le voltunk sérülve mindketten, arról, hogy mi volt a rendőrségen, többé nem kérdeztem és ő se beszélt, szótárunkból kiveszett az összes ezzel kapcsolatos kifejezés, bőven elég volt nekem a saját verzióm, örökre ott ragadtak az arca előtt a cucliszájú nyáltól csillogó ajkai. Mivel nem nagyon volt kivel kommunikálnia, napjai nagy részét a Szoptatóban töltötte, én viszont sose mentem be, nem akartam Rojállal találkozni, túlságosan sokat tett értünk; most már el se mozdult a cicái mellől, ő keverte a festéket és a szájával adogatta az ecseteket, kandúrból asszisztenssé lépett elő. És amúgy is, kellett nekem a magány, másképp képtelen voltam összekaparni az elszántságot, amire az elköltözéshez volt szükségem: arra is alig volt erőm, hogy lakáshirdetéseket böngésszek a neten, nem hogy bevalljam Katjenek, mire muszáj készülnöm, suttyomban ugyan megnéztem egy-két kiadandó garzont, de teljesen reménytelen volt a helyzet, akaratlanul is azon filóztam, vajon Katjenek tetszene-e a környék, vajon nem zavarnák a rikító narancssárgára mázolt falak, vajon nincs túl közel a szobához a fürdő, nem fogja felébreszteni a reggeli zuhanyozásom zaja?



Heteken át ettem magam szépen csöndesen, zsinórban hoztam a megváltoztathatatlan döntéseket és zsinórban vágtam őket a kukába, kötélhúzás volt ez, és én álltam a kötél mindkét végén. Így hát én, aki anno csak azért szenvedtem végig a konfirmáció procedúráját, hogy a rokonoktól ajándékba kapott pénzből grafikus kártyát meg processzort vegyek a számítógépembe, most titokban templomba kezdtem járni, méghozzá protestáns létemre a katedrálisba, az volt a legnagyobb a városban, ezért, ha létezett egyáltalán, oda fért be leginkább az isten, ott lehetett a legjobban egy kis segítséget koldulni tőle. Odáig egyelőre nem fajult a dolog, hogy végigüljem a maratoni hosszúságú miséket, és a padsorokban se borultam le imádkozni, ezekhez túl mocskos voltam, templomozásaim kizárólag annyiból álltak, hogy párszor körbejártam a széles hajók alatti teret, nézegettem a freskókat, a különböző ornamenseket, és abban reménykedtem, hátha maga a tény, hogy tetszenek, s valamennyire talán meg is hatnak az agyondíszített falak, megér némi bátorítást onnan fentről.
Egyszer a kijáratnál összefutottam Devlával. Rövidre volt nyírva a haja és sűrű szakállt eresztett, alig ismertem meg, jól állt neki a csuha. Hát te mit keresel itt? köszönt rám, tanulni szoktam bejárni, mondtam, szeretem a csendet. Ezzel aztán el is indult belőle a szólavina, merthogy elfogadták a jelentkezését a rendbe, le is tette már a szegénységi fogadalmat, nagyon cucc az egész, a külföldi testvérek mázsaszám küldik a jobbnál jobb csokikat, az ágyneműtartója tele van Lindt-tel, Nestlével, Tobleróneval, a rendfőnöktől pedig olyan karórát kapott, amit fel se kell húzni, automatikusan állítja magát az atomórához, ja, és elem se jár bele, a kinetikus mozgásból gyűjti az energiát, szóval parti az élet, csak imádkoznak és isznak, soha olyan jó borokból még nem tankolt, mint amilyenek a rendház pincéjében vannak. Bő volt a csuhája, de úgy is látszott, milyen szépen kikerekedett, elképzeltem, ahogy naphosszat zabál, sokat eszik és mohón, mert amíg rág, addig nem kell beszélni, s ha beszélni nem kell, gondolkodni se muszáj, kajával tömi tele az agyát, jó neki. És a barátnőd, az még megvan? kérdezte, mélyen belenéztem az arcába, egy pillanatra megirigyeltem tőle a cölibátust, imádkozz értem, jó? mire ő megveregette a vállam, érted bármit hombre, ne aggódj.



Mindenre kész voltam, de Katje kedvesség-hadjáratára nem számítottam. Egyik napról a másikra indított villámháborút minden fronton, úgy generálta bennem a lelkifurdalást, hogy neki volt lelkifurdalása amiatt a távolság miatt, amit én feszítettem magunk közé az utóbbi időben, ne haragudj, hogy annyit voltam bent, de Pip be akarta fejezni azt a rendelést, nem hagyhattam, hogy egyedül csinálja. Maximálisan kitett magáért, teljes menügyűjteményeket töltött le és főzött meg, ártalmatlan kis veszekedésekbe rántott be csak azért, hogy nekem lehessen igazam, nem nagyon maradt más opcióm, mint hogy kapituláljak. Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy ami a rendőrségen történt, nem változtatta meg Katjet bennem, és igazából azt az estét is hozzá lehet csapni a parkos sztorikhoz, igen, simán el lehet süllyeszteni köztük, feneketlen a múltnak pöcegödre, biztosan belefér. Szóval Devla ígérete, még ha be is tartotta, nem ért semmit, az állandó dörgölőzéssel Katjenek sikerült elérnie, hogy be-bejárjak vele a Szoptatóba, Rojál eufórikus örömmel fogadott, rég nem láttalak, sógor, mit főzzek neked? Abba is belementem, hogy Pip szülinapját nála mulassuk át a sörkertben, már délután hatkor sakálrészeg volt az egész nyugdíjas banda, belehugyoztak a söröskorsókba és egymás seggét fogdosták, nagy röhögve Rojál is végigtaperolt mindenkit, a lehányt ingű vénemberektől kezdve a pincéreken át egészen Pipig, Katjet hagyta legutoljára. A zene ritmusára riszálva a csípőjét közelített felé és kurjongatott, éljen a macskakirálynő! de jóformán ki se nyújtotta virsliujjait, Katje megpördült a sarkán és rásózott a kezére, majd aggódón keresni kezdte a tekintetem, de nekem már semmi se volt baj. Sörönként két-három vodkát dobtam be, szépen nyugisan folydogáltam lefelé a székről, Katje odajött hozzám, ne haragudj, mondta.
Ezt inkább Rojálnak mondd, őt ütötted meg.
Te tényleg nem akadtál ki?
Buli van Aprajafalván, nem?
Jól van na, csak miattad, én nem akartam megbántani.
És akkor?
Tudod jól, hogy szeretem őt, csak szar ember.
Ez nem újdonság szívem, fojtottam el egy böffentést, mindannyian szar emberek vagyunk. Csak még nem biztos, hogy tudunk róla.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében