1.
Hogy az alábbi történet igaz-é vagy sem, hogy egyszer volt valóság, vagy csak a határtalan képzelet szüleménye, – nem tisztem eldönteni, de kötelességemnek érzem másokkal is megosztani.
Hogy olvastam-e vagy hallottam-e valakitől, nem tudom, de talán ezt most nem is annyira érdekes, mint maga J. története, aki bár egy kis faluban élt, de annál nagyobb gazdagságban és jólétben.
Irigyelték is ezért sokan, kinézték, megvetették, és elmondták minden fajta gazembernek, aki mások kárára gazdagodik meg, és halmozza fel a földi javakat.
Pedig hősünk igaz és istenfélő ember volt, és ezek tetejében, minden idegszálával gyűlölte és megvette a bűnt.
Nem úgy mint a szomszéd falubeliek, hiszen azoknak máson sem járt az eszük, csak hogy kellemetlen helyzetbe hozzák őt, hogy ahol lehet ott ártsanak neki. Lehet hogy a pénzét irigyelték, lehet hogy népes és szép családját, hiszen tíz gyermeke volt. Három leánya és hét fia.
Egy nap, mikor is beiktatták az új polgármestert, nagy számú tömeg gyűlt-verődött össze a főtéren, hogy egy-egy kézfogással vagy kisebb ajándékokkal kedveskedjenek az új előjárójuknak. A nagy sokadalomban ott volt a falu egyetlen rossza is, aki bár üres kézzel érkezett, de nem volt rest kéréssel fordulni a polgármesterhez. Azt szerette volna kieszközölni nála, hogy nem habozzon, ne halogassa a dolgot, és sújtson le hatalma és ereje által hősünkre, aki úgy is megfogja őt átkozni szemtől-szemben.
Persze a polgármester dicsérte a gonosz által nem szívlelt J.-t, hogy hozzá hasonlót keveset ismer a földön, hiszen feddhetetlen, igaz, istenfélő, hogy mindig is a kedvében járt, és úgy gyűlöli a bűnt, hogy annyira még ő maga sem.
A gonosz szerint persze hogy szívleli a polgármestert, mikor az gazdagsággal és bőséggel ajándékozta meg. Hiszen a legjobb munkákat neki adta, ha vendég érkezett a városban, elsőként mindig őt dicsérte. Természetes hát, hogy a munkák nagy részével, hozzá fordultak, hogy az ő nevét és jó hírét vitték hét határba.
A polgármester vakarta egy jó darabig az üstökét. Mert látta hogy egy hamar nem szabadulhat meg ettől az amúgy kedves arcú, és rokonszenvesnek is tetsző, de a velejéig romlott gonosztól, azt mondta, lezárandó a vitát, hogy amije csak van ennek a J.-nek, azt mind a gonosznak adja, csak az életét nem.
Történt ezután, hogy egy küldött kopogtat J. házánál, aki elújságolta nagy fújtatások közepette hogy amíg gazdája ökrei szántottak, amíg a szamarai legelésztek, rajtuk ütöttek a szomszéd falubeliek, és megölték őket mind egy szálig, és hogy csak ő menekült meg a vasvillákkal, fejszékkel felszerelkezett ellentől.
De még csak be sem tudta őt hívni J. egy feketére, vagy egy üdítőre, újabb vendég érkezett, aki szerint olyan történt, amit még ő sem látott, pedig járt már a világon sok felé, a kalendáriumokat is nagy kedvvel és érdeklődéssel lapozgatja, de olyanról sehol sem olvasott hogy tűz csapna le az égből. Nem is maradt egy juh, és egy szolga sem, csak ő menekült meg.
De ő sem ért mondandója végére, mert már harmadmagával hallgathatta, hogy hogyan hajtották el a szomszéd falubeliek szomszédi J. tevéit.
De sok idő nem maradt a csodálkozásra, mikor a legrosszabb hírrel futott be a negyedik hírvivő, aki szerint miközben J. fiai és lányai a bátyjuknál voltak vendégségben, óriási szél támadt a puszta felől.
A ház mind a négy sarka megrendült, és rászakadt gyermekeire, akik mind ott lelték végüket.
A négy követ azonnal összeesküvés elméleteket gyártott, és megegyeztek abban, hogy ezen szörnyűbbnél-szörnyűbb dolgok mögött, ki más is állhatna, mint maga a Polgármester, akinek újbóli megválasztásánál ők is ott voltak, és vakok lettek volna ha nem látják, hogy bizony lepaktált a gonosszal.
Vele beszélt a leghosszabban, és ahogy látták, a legoldottabb hangulatban. Hogy miről szólt kettőjük között a diskurzus, azt már nem tudják, de nem kell nagy ész ahhoz hogy ők is tudják: piszkos dolgok lehettek csak terítéken. Próbáltak ugyan közelebb férkőzni a Polgármesterhez és a hetek óta nem látott gonoszhoz, de a tömegen nem tudták átverekedni magukat, és a markos biztonsági őrök is inkább a tömegtől elfelé terelgették őket.
J. nem akarta sokáig hallgatni a négy követ örültségeit, számára képtelen történeteit, így inkább elzavarta őket, hogy menjenek Isten hírével. Búcsúzásul még a kezükbe nyomott egy-egy nagyobb összeget, és megköszönte fáradozásaikat, és beszámolójukat.
Azután hátat fordított nekik, magára zárta az ajtót, fogta a legújabban vásárolt, nem is olcsó köntösét, és mint akinek elment még a maradék esze is az őt ért tragédiák után, tépni, cibálni kezdte, amíg rongy nem lett öltözékéből. Majd fogta a nullás gépét, és hajtfürtjeitől úgy vált meg, mint aki soha nem is volt büszke sötét, erős és dús hajára. Majd leborult a földre, és a Polgármestert kezdte fennhangon dicsérni, akinek annyi szépet és jót köszönhet, aki nélkül most nem az lenne ami. És még ő esedezett bocsánatért, amiért összefüggésben hozták a hírhozók jó barátját és a borzalmas történteket.
A gonosz csak úgy véletlenül benézett a Polgármesterhez, aki rögtön meg is kérdezte tőle, hogy láttad e J.-t? Mert bizony ahogy ő tudja, még erősebben és szilárdabban áll a két lábán amióta beszéltek egymással, amióta ellene ingerelte a gonosz, hogy ok és indok nélkül tönkretegye, hogy földönfutót csináljon belőle.
Elveszítette majd minden értékét, mégsem panaszkodott, nem hívott fel, nem fogta könyörgőre, nem kuncsorgott segélyért, nem állt ki az utca sarkára koldulni. Úgy tartja magát, mint akinek nincs is nagyobb gondja és baja, mint ahogy eddig volt.
A gonosz persze nem tágított, nem lett volna az aki, ha nem próbált volna az utolsó vérig küzdeni, és védeni igazát, meggyőződését, gyanúját J.-vel szemben. Meg is említette, hogy nem kell sok, hogy J. odaadjon mindent életéért, ezért azt ajánlotta a Polgármesternek, hogy veresse meg őt, küldjön rá pár verőembert, hogy azok úgy lássák el a baját, mint eddig még senkinek, és meglátja, hogy elfogja őt átkozni, és pedig szemtől-szemben.
A gonosz megköszönte a bőséges és ízletes vacsorát a Polgármesternek és asszonyának, majd mint aki előre iszik a medve bundájára, tért nyugovóra.
J. is szeretett volna ágynak dőlni, és kipihenni a megrázkódtatások egész sorát, és a kiadós verést is, amit nem tudja miért és kiktől kapott, csak azt, hogy botok vagy/és puszta öklök záporoztak a hátára, az arcára, vagy a gyomrára. És ha ez még mind nem lett volna elég a rosszból, undok fekélyek kezdték beborítani a testét, tetőtől-talpig. J. eleinte a kezeivel, majd egy cserépdarabbal vakarta magát, és így ült a hamuban.
J. felesége ezt már nem bírta nézni, és fejhangon kérdezte csak urától, hogy még mindig olyan feddhetetlennek érzi-e magát. Majd a választ meg sem várva, azt ajánlotta hogy inkább átkozza meg az Istent, és haljon meg. Miért szenved és miért jó ez neki? Miben bízik, kiben bízik, és miért?
J. csak annyi tudott kinyögni a veszett vakaródzás közepette, hogy eddig szó nélkül elfogadta a jót, hát mi mást is tehetne most mikor csak a rosszat kapja, mint hogy szó nélkül elfogadja azt is.
2.
Mivel J. szenvedéseinek hamar híre ment, nem csak a faluban, de az egész országban is, tévéstábok is rádiók egész sora akarta megszólaltatni, mert ilyen szerencsétlen embert rég láthatott a tévénézők, vagy a rádióhallgatók, vagy az újság olvasók milliós tábora.
Miután a nem várt vendégek lecsitultak, és elvonultak, hogy új hírek után nézzenek, hogy új szenzációkat kutassanak fel, hogy új tragédiák végére járjanak, J. három barátja tett látogatatást, aki együttérzésükről biztosították régi bajtársukat, akit először fel sem ismertek, úgy eltorzult az arca és az egész teste.
Vele bánkódtak és vigasztalták őt, ahogy tudtak, a kedvében jártak, de sok sikert még azzal sem értek el, hogy hét nap és ugyanennyi éjszaka virrasztottak barátjuk ágyánál, szótlanul, mert belátták ők is, hogy milyen nagy J-. fájdalma.
Egy idő után azonban J. kifakadt, mint akinél végleg elszakadt a cérna, mint aki már nyugtatókkal sem képes féken tartani indulatait. És percekig csak átkozta az a napot, amikor meglátta a napvilágot. És bánkódott a miatt, hogy nem halt meg rögtön a születése után. Mert miért adott az Isten a nyomorultnak világosságot, és életet, a megkeseredett szívűnek?
J. egyik barátja hirtelen nem is értette a kirohanást, a szitkokat és átkokat, hiszen éppen J. volt mindig is az, aki oktatta őket, aki buzdította a szenvedőket, aki lelket vert beléjük, aki velük együtt viselte és tűrte még a legnagyobb terheket is.
Most meg hogy ő van soron, hogy őt veri a sors, zokon veszi, és kikéri magának? Hát hol a következetesség? Hát nem reménységed-e, hogy féled Istenedet?
És nem is reménységed az, hogy becsületben jártál minden utadon?
– Hát éppen ti ne tudnátok, hogy a gonoszok tanácsa a legtávolabb állt és áll tőlem? Hogy mocsoktalan vagyok, és hogy nincs bennem még csak a legkisebb csírája sem a bűnnek? És bár jól tudja az Isten hogy nem vagyok gonosz, hogy ellene nem vétettem sem gondolatban, sem tettben, mégis perlekedik velem, mégsem hagy nyugtot és békét, mégis betegséggel sújt. Ok nélkül ront meg, és küldi rám a rontást. De miért? Miért? Miért?...
Másik barátja csendre akarta inteni J.-t, mert ő azt a szent meggyőződését vallja, hogy aki hamisságot szánt és gonoszságot vet, az bizony csak hamisságot és gonoszságot arathat. A fiaid biztos vétkeztek Isten ellen, és nem másért, csak gonoszságuk és romlott lelkük, világnézetük miatt lelték halálukat. Ha a hamisságot amely a kezedben van, távol tartanád magadtól, és hajlékodban nem lakoznék gonoszság, és buzgón keresnéd-kutatnád Istent, és bocsánatáért esdekelnél; ha tiszta és becsületes vagy, akkor felserken érted az Úr, és megszabadít nyomorúságodtól.
– Oh te oktondi, te féleszű, te megháborodott, te félkegyelmű. Ha az én szenvedésemet és bűnömet mérlegre tennék, nem lehetne kérdés hogy a szenvedésem nyomna többet a latban, mert több az és súlyosabb, mint tenger partján a fövény – kesergett J.
Ha Isten úgy fizet az embernek, amint az cselekszik akkor mi az oka, hogy a gonoszok nagy szerencsében, vígan élnek, vénséget érnek, sőt még meg is gyarapodnak, és jólétben töltik el öregségüket? Azt mondják pedig magukban Istennek, hogy hagyja őket békén, távozzon tőlük, mert útjaid tudásában nem akarunk gyönyörködni.
Mindezt a harmadik barát sem hallgathatta némán, zokszó nélkül:
– Azt hiszed , talán azért perel veled Isten, mert féled őt? Talán azért nyomorgat meg, mert becsületben élsz? Azért teszi ezt veled, mert véghetetlen a hamisságod, és sok a gonoszságod. Valld meg hát bűneidet, és imádkozz bocsánatért, hátha kegyelemre találsz még Istennél.
– A szerencsétlent részvét illeti barátaitól, ti meg ehelyett csak ostoroztok, Istent pedig hamis beszéddel próbáljátok meg védeni.
Pedig tudjátok, hogy az Úr útjáról soha le nem tértem, nyomorúságomban ezt nem bántam, és az Urat rossz szóval nem illettem.
3.
Mindezt a Polgármester is hallotta, aki az ajtó mögött állt, majd előlépett a félhomályból, J. három barátjához fordult és azt mondta nekik: haragom felgerjedt ellenetek, hiszen ezt a falut úgy ismerte mindenki, mint a leg istenfélőbb falut, és ti mégis hamisan szóltatok az Úrról, nem úgy mint J. Akinek csak azt tudom tanácsolni, hogy imádkozzék értetek, majd biztosította J.-t, hogy az ökreit és a szamarait nem ölték meg, és a pásztorok mind épségben vannak, ahogy Isten tüze is csak mese volt, mint ahogy a megpörkölődött juhok is.
De még a tevék is megvannak, ahogy fiaid és lányaid is, sőt a bátyjuk is. Ahogy a ház sem roggyant meg.
Az én ötletem volt ez mind, hogy próbára tegyelek téged és a már legendás hitedet, mert hogy téged szeretnélek megtenni helyettesemnek, és leendő utódomnak, hiszen tudom, hogy önszántadból még véletlenül sem pályáznád meg a Polgármesteri széket.
A fekélyből hamar kigyógyult J., és boldogan élt tovább.
