Arra gondoltam, most valami mást találok ki. Reflektálni kéne valahogy, nem akarom elmondani, amit már elmondtak. Szubjektívnek kéne lenni.
Potozkyt elég régóta ismerem, ráadásul egyidős velem, és most gyorsan bevallom, hogy első kötetét, az Áradást (Erdélyi Híradó – Előretolt Helyőrség, 2011) még nem olvastam (szégyenszemre – pedig kaptam belőle egy dedikált példányt). Amikor megjelent a Nappá lett lámpafény (Magvető, 2013), rögtön szóvá is tettem, hogy nem tetszik se a cím, se a borító: a borító szerintem igénytelen, fantáziátlan munka (azért a Magvetőtől többet vártam volna), engem leginkább egy amatőr számítógépes animációra emlékeztet. A cím pedig számomra kissé esti mesésen cseng – így hirtelen a rút kiskacsa története jut eszembe: a kacsából lett hattyú – a lámpafény nagyot álmodott, és nappá lett. Mintha Ikaruszból heppiendet faragott volna valaki Hollywoodban.
Természetesen butaság megítélni egy könyvet egyből a címe, pláne a borítója alapján. Főleg egy fiatal szerző esetében. Elolvasva a könyvet megértettem a címet (noha még mindig rossz könyvcímnek tartom), illetve annak súlyát. Mert itt persze jóval többről van szó egy nagyra vágyó lámpafénynél. Ide mindjárt visszatérek.
Több kritika megjelent már a három ciklusba rendezett novelláskötetről, némelyik szinte teljesen ellentmond egymásnak (érdekes összehasonlítani Sántha Attila Műútban megjelent írását Nyéki Gábor FÉLonline-on publikált írásával – az első a középső ciklust nevezi gyengébbnek, az utóbbi ezen ciklus darabjait hívja a kötet legerősebbjeinek – részemről inkább az előbbi nézőpont felé hajlok), de nagyjából mind egyetért abban, hogy kiemelkedő tehetséggel van dolgunk, akinek stílusa még kiforróban ugyan, de formai szempontból jóformán kifogásolhatatlan érzékkel rendelkezik. Pipa, erről nem mondanék többet, egyetértek, én is beállok a sorba, és bizakodva várom a hamarosan megjelenő regényt – szerintem nem fogunk csalódni benne.
A formai, stílusbeli, szerkezeti és nyelvi erényeit és hibáit félretéve inkább arról beszélnék, hogy mit kaptam ettől a könyvtől. Én, mint önző olvasó, miért tartom érdemesnek elolvasni – mivel lettem gazdagabb.
Elsősorban belátással – és itt jön be a cím megint: a Nappá lett lámpafény ha számomra első felütésre valamiféle gyerekes, hollywoodi katarzist sejtetett, a végére tökéletesen átértelmeződőtt. Ezek a történetek híján vannak minden klasszikus értelemben vett katarzisnak. A katarzis itt kizárólag a történetbeli hősök és küzdelmeik kudarcából és jelentéktelenségéből születhet meg. Nincs tragédia, mert a tragédia fennköltséget, fenséges sorsokat és körülményeket követel. A tragédiában a világ sorsa a tét – igazság, halál, élet, nagy hősök még nagyobb küzdelme és végzete. Ám itt a lámpafény úgy lesz nappá, hogy csak ő tud róla, csak nyomorúsága és jelentéktelensége, reménytelensége kellős közepén válhat tragikus hőssé a hős, csak a rezignáció nyújthat némi vigaszt, és csak a saját keretei közt, kisemberként, a nagy dolgok máshol történnek, a világ megy tovább. Potozky hősei kívülről nézve csupán elejtett metaforák, cserejátékosok, színpadra tévedt áldozatok, látszólag jelentéktelen láncszemek.
Nekem szegezi a kérdést – és ezért vagyok neki hálás –, vajon Prométheusz vagy Orpheusz univerzális tragédiája mitől lenne jelentősebb azokénál, akikről az univerzum aligha vesz tudomást? A győzelem katarzisa mitől lenne valóságosabb a kudarcénál? Mert ha távolról nézzük, a nap is csak egy lámpa a sokmillióból, ami majd kiég.
