Ungvári László Zsolt: Napéjegyenlőség. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2013.
Ungvári László Zsolt legújabb kötete egy válogatott és új versekből álló kompozíció, amely igyekszik minél több viszonyítási pontot teremteni – egyfajta hagyományba való (ön)beágyazásnak az érdekében – önmaga értelmezéséhez, kezdve a Király Lászlónak címzett kötetnyitó művel egészen az Omar Khajjám, Füst Milán, Garcia Lorca szellemét és emlékezetét idézőkön át a kortársakat megszólító Sorakozó című záróversig.
Úgy tűnik, a Napéjegyenlőség kitüntetett pillanata teremt létjogosultságot ennek a sokfelé való nyitásnak, amely a számvetés beszédhelyzetével („Életem felezőidejében járok”) Ungvári klasszicizáló költészetében integrálható és szintetizálható lehet. Ennek a költészetnek formailag legszembetűnőbb sajátossága a kötött versek kedvelése (de a kötetbe jónéhány szabadvers is került), a hangsúlyos zeneiség, képileg pedig a talán túlságosan beszédes metaforák: a hold, nap, arany, ezüst, csillag, angyal, öröklét a versvilág állandó, túlterhelt díszítőelemei. Ezzel szemben az olvasónak hiányérzete támadhat az elkezdett, eredeti és egyéni képzettársítás lehetőségeinek kihasználatlansága miatt – sok olyan sűrített kép villan fel, amely talán jobban kibontakozhatna: az „elmúlás-herceg” (Percek ingóságain), „Varrom az időt, az emlékeim” (Varrom az időt), „Havon angyalvér a kicsinyített idő”, „Pipacsmezők az arany tegnapok” (Halálfúga).
Megdöbbentő erejű viszont ahogyan a verseket áthatja az idő múlásának velőkig ható tapasztalata, az idő mint testbe kódolt tényező: „Palackozott múltat lélegzik a lélek” (Csigaház), „csontjaidban ma az idő lakik” (Idő csontjaidban); a szerelem gyakori témáját – az olaszországi együttlétektől mámoros, kéjteli, gitárral kísért pillanatokig – a hiány, a magány, a veszteségérzet súlya ellenpontozza; mindezen élmények és a lírai én között pedig a vers olyan mediátorként lép fel, amely révén a költészetnek és a költői mesterségnek valamilyen idealizált, misztikum felé hajló megélése válik lehetővé: „... s elindulok a láthatatlan jövendő felé versbe öltözötten”.
