Javaslat
Verj egy cölöpöt
az elsuhanó időbe.
Kezedből homok pereg,
és alaktalan formákat ölt,
melyek nyomban önmagukba omlanak;
soha viszont nem láthatod:
eltékozolt élet.
Amit nem teremtesz meg,
az nem lehetsz. Léted egyenértékű
a cselekedeteiddel: hogyan akar
önmagán túljutni az,
aki nem ácsol lépcsőket?
Hogyan találna haza önmagához,
kinek nincsenek útitársai?
Hagyj többet örökül, mint mancsod
nyomát, kihalt fenevadak
testamentumát, abból már
untig eleget látott a világ.
Verj be egy cölöpöt. Döngölj
egyetlen új gondolatot
mint egyszeri jelenléted
titkos emlékművét
földgátba
az örök áradás ellen.
A természet
mindig a csupasz, mezítelen
természet. Nem tetteti magát.
Egyetlen árvíz sem közelít
velencei álarccal,
tisztes mosollyal.
A vulkánkitörés
maga a becsületesség. És
lángoló erdők intenek,
törődjünk többet
lelkünk üdvével. De –
fájdalom – úgy eltettük a lelkünket,
hogy keressük bár
buzgón, nem
találjuk. Akárcsak
egy holt barátunk levelét,
vagy egy kölcsönzött könyvet,
melyről megfeledkeztünk.
Poétika
Az igazi vers
magától alszik ki
a végén
mint egy gyertya oly hirtelen
de amit megvilágít beleég
a retina
váratlan sötétjébe
Kopár világok
Kopár falak asztalok és székek
egy teremben csupa idegen ismerős
rokonszenvünk és közönyünk
bizonyosságában
Mozdulatlanul jelentés nélkül
az állandóság hiányában.
Éjjel háromkor
feltárják a falak
a letűnt dolgokat. Emlékszem
az ébresztőóra zörejére
nagyapám ágyánál, aki azóta
egy albumban lakik.
Akkoriban az igazi utcákban
még igazi hó hullott, valóságosan
hallatszottak rajta a léptek.
Elhaló hangok.
Egy csavarhúzóval
felnyitottam az órát, és
csalódott voltam. Csupán
fogaskerekek. És
felcsavart lelket találtam,
csigaház-utánzatot
a remélt idő helyett,
mely egyszerűen megszűnt
hitelt adni jelenlétemnek.
Kaleidoszkóp
A világegyetem kaleidoszkópja
a meredt tekintetnek
merő virtuális jelenségeket közvetít.
Rohanó vasutak. Száguldó autók.
Gyors repülők. Autóversenyzők
és kerékpárosok. Futó csillagzatok.
Fénysebesség.
Atomtempó. Nyughatatlan fotonok.
És aggódón sejtem:
mindez semmi,
ha egy virágot nézek, mely
egy kicsiny rügyből
lassanként feslik ki, és
éppoly lassan hal el.
És mi erre egy életen át
hasztalan törekszünk.
Mutáció
Kövek nőnek ki a földből
ahol nemrég kenyér csírázott
erdők lélegeztek
ahol a magányos lepke magához
hasonlót
keresve szállt a fű fölött
kövek mind több és több
Senki sem emlékszik már
az álom-mély árnyékra
a levelek irgalmára
észrevétlen tűnnek el
hagyatékuk:
fakó homokbirodalom
Egyre többen emelik föl
arctalan koponyájukat
ebből a földből
olyanok mint mi.
BENŐ ESZTER fordításai
Günter Kunert
Németországban élő költő, író. Berlinben született 1929-ben. Több mint félszáz verseskötete és számos prózakötete jelent meg. Életműve sokszínű: írt elbeszéléseket, esszéket, önéletrajzi írásokat, regényt, drámát, aforizmákat. Festőként és grafikusként is ismert. Szépirodalmi munkásságát számos díjjal tüntették ki, többek között Georg Trakl-díjjal, Heinrich Heine-díjjal, a Német Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével és az EU Prix Aristeion díjával. Egyesült államokbeli és olaszországi egyetemek díszdoktora. A német PEN-klub elnöke.
