"feltárják a falak a letűnt dolgokat"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 3. (665.) SZÁM – február 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Hamlet a túli tárlaton. Havazás
Adrian Lăcătuş
Az író mint neoromantikus zsoké - Beszélgetés Mircea Cărtărescuval
GÜNTER KUNERT
versei
SERESTÉLY ZALÁN
Férgek és nemzetek
Botházi Mária
Cseke Péter 70. születésnapjára
OZSVÁTH ZSUZSA
versei
ILYÉS KRISZTINA
Pirítós
VARGA  SÁNDOR-GYÖRGY
versei
Varga Melinda
Augusztusi lázlevél
Bogdán László
Augusztusi havazás - Vallomások és magyarázatok a hetvenéves Ferenczes Istvánnak
Tükörlidérc
Szőcs István
Morgondiózus jegyzetek VIII.
Pomogáts Béla
Sebezhető magány
Jakab-Benke Nándor
Annától Idáig és vissza
Bartha Katalin Ágnes
Kötő József halálára
GERGELY BORBÁLA
A beletörődés tompa éle
Xantus Boróka
Átélni és elengedni a múltat
Budapesti irodalmár a 19. századvégi Kolozsváron
Túros Eszter
INTEGRUM – A teljesség felé
Jakabffy Tamás
Ott ülünk, Tanár úr
Hírek
 
ILYÉS KRISZTINA
Pirítós
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 3. (665.) SZÁM – február 10.

1.*
Apu külföldön dolgozott. Nem láttuk csak hónapok után, akkor is csak keveset. Anyu és én voltunk. Ketten. Untam már. A suli is gáz volt, nehéz és mondhatni rossz is.
Kedd volt, anyu aznap nem dolgozott. Hazamentem, és a szokásos dolgoknak fogtam. Tanulni. Magyarból kaptunk egy olyan házit, amit még talán sosem. Szabad témával kellett fogalmazást írni. Ez nehéz. Sok fogalmazást írtam adott témával, de ha nem adnak egy témát, én nem tudok miről írni. Anyuhoz fordultam, de ő valamiért mérges volt, s amúgy is, amióta apu nincs itthon, furcsa. Sosincs itthon, olyan különös, titkolózik. Szóval, ő nem segített. Arra gondoltam, hátha segít nekem a szomszéd bácsi, hisz ő az én barátom. Sosem volt barátom, ő az egyetlen. Feri bácsi. Szeretett engem, látszott rajta. Mindig örült, ha bementem hozzá egyet, csak úgy beszélgetni, vagy még akkor is, ha segítséget kértem. Kicsi korom óta ő segít minden kis nehézségben, amiben anyu vagy apu nem tud. Neki nem volt fia vagy lánya, és így persze unokája sem. Ez tetszett nekem, mindig én kaptam meg a maradék sütit, a cukorkát a kis tálból, és ha sütött, én nyaltam le a fakanalat. Velem nézett tévét. Régimódi volt, ez tetszett a legjobban. Nem az újfajta öregekre hasonlított. Szerette a lovakat, volt tehén az istállójában, gazdálkodott, és szekérrel járt fáért az erdőre, és csak annyit hozott, amennyi szükséges volt. Minden nap volt valami kis baja az emberekkel. Sosem elégedett meg senki munkájával, a sajátjával sem. Szeretett játszani, römizni, kártyázni. Neki sem volt túl sok barátja. Ahhoz képest, hogy sokszor emlegette Istent, nem volt vallásos ember. Sokszor csodálkoztam is rajta és azon, amiket mondani szokott. Mikor megkérdeztem, miért kérdezget ilyent és kitől, annyit mondott, ez csak káromkodás, kicsi lány, majd te is megtanulod. Azóta is tanulom, de olyan jól, mint neki, sosem ment még.
Szóval beérkeztem hozzá, épp a káromkodást gyakorolta, ismét. Kifutott a tej, azért emlegette Istent. Kérdeztem, segítsek-e neki, azt mondta, később, és megkérdezte, miért mentem, segítség kell, vagy kapcsolja be a tévét? Mondtam, magyar házival érkeztem.
– Csukd be az ajtót, tedd le az asztalra a feladatot, és ülj le. Mindjárt jövök, ezt még feltörlöm – mutatott a kályhára, ahova a tej kifutott.
Jött is hamar:
– Na, mondd, mi a harci helyzet!
Én meg elmeséltem gondomat, nehéznek tűnő feladatomat.
– Ez hol nehéz, te leány? Csak le kell ülni és írni. Ebben segíteni nem igen tudok én.
– Csak adj egy témát, én majd írom tovább. Kérlek.
– De hisz témát te is sokat tudsz. Írj a kenyérpirítóról, egy székről vagy mint sokan mások, a nagynak képzelt szövegeit, a szerelemről, a becsületről vagy írj egy lufiról, az humoros.
– Annyi témát adtál, most melyikről?
– Tudod mit, írj arról, amiről akarsz, neked kell tessen, ezek csak ötletek.
– Hát, nemigen segítettél most. Hagyjuk. Csak holnaputánra kell. Tévézzünk!
– Holnapra készen vagy mindenből?
– Persze. Ja, ma kaptam egy kilencest románból, tudod, amit tegnap gyakoroltam, és számtanból egy tízest a felmérőre.
– Klassz kis csaj vagy, ügyes. Te most hányadikos is vagy? Felejtem el mindig – örökké felejti el, ezen a héten már negyedszerre kérdezi meg. Öreg már. Nyolcvanegy éves.
– Ötödikes. Feri bácsi, ötödikes. Már ősz óta ötödikes.
– Tényleg – csapott a fejére, és kacagott egyet.
– Na, akkor nézünk tévét? Nézzünk, most megy a kedvenc filmem.
– Rendben, de anyud elengedett? Nem fog leszidni, hogy megint nálam töltöd a délutánt?
– Nem, nincs otthon, és amúgy is házi miatt jöttem. Megérti.
– Jól van, akkor megnézzük a filmedet, ha utána befejezzük a magyar házidat. Rendben?
– Jó.
Látszott rajta, valami nincs rendben vele. Sápadt volt. A film közben elaludt. Amíg aludt, főztem neki teát, és készítettem pirítóst is. Azt akartam, amikor felkel, örüljön neki, hogy milyen jó kis barátja van. Nem kelt fel. Vártam még, este lett. Ő még mindig aludt. Fel akartam költeni, hogy megyek haza, aludjon jól, főztem neki teát és pirítóst. Csak meg kell melegíteni. Szólítottam többször is, kicsit meglöktem, de nem ébredt fel. Rossz érzés fogott el. Emlékszem, amikor arról beszélgettünk, hogy egyszer ő úgy elalszik, többet nem kel majd fel, azt hívják a halálnak. Ellopja az életét, és sosem kapja vissza. Tolvaj. Sírás kerülgetett. Nem akartam sírni, megígértem neki, amikor ellopja a halál az életét, nem sírok majd. Csak könnyeztem. Azt mondta, ha a tolvaj eljön majd hozzá, enyém lehet a tehén, a ló, a szekér és minden. Örültem neki, de most, most nem örültem mégsem. Nem kell se szekér, se ló, se tehén, ő kell, az öreg barátom.
Könnyes szemmel odatettem a pirítóst és a teát az ágya elé. Mondtam neki, egye meg addig, amíg elmegyek segítségért, nem látja senki, én nem mondom el, hogy a halála után ette meg, azt mondom majd, előtte ettük meg együtt. Visszatértem a szomszédokkal, de a pirítós ott volt, egy morzsa sem hiányzott belőle, és a bögre is tele volt teával. Tudtam, hogy makacs ember, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Az emberek kiküldtek a házból, nem lehettem bent, csak a magyar füzetemért futottam vissza. Hazamentem. Anyu otthon volt. Elmeséltem, mi történt. Megtiltotta, hogy elmenjek a temetésre. Nem tartottam igazságosnak, de nem érdekelt. Akik a temetésen ott voltak, azok csakis a temetésén voltak ott. Sosem voltak igazi barátai, csak az Isten volt ott, akit igazi barátjának tudhatott. Sajnáltam.
Eközben a magyar házit elfelejtettem leírni, tudom miről, illetve kiről írok majd: Feri bácsiról és a pirítósról.


2.
Halott! – ordította már harmadszorra anyu. Állítólag nem tudom feldolgozni, hogy Feri bácsi tényleg nincs köztünk. De hisz ők ezt nem érthetik. Köztünk van, csak láthatatlan. A kutyák megérzik, amikor ilyen érdekes lények járkálnak a környéken. Azért ugatnak éjjel-nappal, ha nincs is látható idegen, mert ott vannak ők. Persze, aki olyat veszített el, akit nem is szeretett, akkor nem is veszített el senkit. Kár, hogy értelmetlen ez az egész. Úgy gondolom, senkit nem tudok már elveszíteni. Feri bácsi nem elveszett, elment vagy átváltozott: nincs. Az akaratot néha legyőzi a valóság.
Anyu nagyon mérges volt a fel nem takarított tintás padló miatt. Elege volt abból, hogy egy halott ember fontosabb számomra mindennél és mindenkinél. Nem érdekelt. Azt tudtam, hogy hiába az egész cirkusz, a levél nincs a helyén. Sokszor kiabál rám, amióta egyedül vagyunk. Ő nem mindig. Én vagyok egyedül mindig. Ő, ahogy azelőtt is, most is elmegy helyekre, és sokáig van ott. Néha szeretnék vele menni, de nem is kell, hogy leállítson, én magamtól mondok nemet, és nem megyek el. Feri bácsi szokta mondani, hogy nem jó dolog késő esti partikra menni, ha annak nincs valami tétje. Nekem nem volt.
Gondoltam azt, hogy egy anyát nehéz elveszíteni és elfogadni az elveszítését, de csak ha törődött is a gyerekkel. Ha minden reggel reggelit készített, tízórait pakolt és megpuszilt indulás előtt. Ha, amikorra hazaértél, meleg ebéddel várt, és rákérdezett, hogy milyen is volt az iskola, majd segített a házi feladatokban, és különféle esti programokat szerveztetek közösen. Ha eltűnik egy ilyen az életből, az szomorú. Nehezen feldolgozható, főleg, ha az igen kicsi korban történik. De amikor nem így van a sorrend, sőt sorrend sincs, akkor már nem érdekel az anyai szeretet, ami természetes kellene, hogy legyen, de természetellenes. Nincs reggeli, se tízórai, se puszi, se ebéd, se segítség, és esti program sincs, különösképpen sokszor anyu sincs. Napokig nem látom, de tudom, hogy él és jól van, mert még nem vette a szájára a falu. Azt hittem, hogy így még az sem lenne meglepő, ha egyszer örökre nem lenne. Úgy eltűnik, hogy többé nem bukkan fel, és a falu a szájára veheti őt, de nem kurvaként, rabként és szökevényként emlegetve, hanem halottként. Nem érdekelt, hisz akárhányszor eltűnt néhány napra, mindig előkerült. Ez mintha megnyugtató lett volna, de olyan büszke voltam, hogy mertem állítani, hogy ha egyszer csak nem kerülne elő, akkor se lenne semmi sem. Eddig is nélküle voltam reggeltől estig, egyedül tanultam, ettem, aludtam, majd keltem. De akkor, amikor tényleg nem jött haza, és tényleg nem tudott hazajönni, még ha akart volna sem, s amikor már apuig ment a hír, hogy ő nincs, akkor éreztem azt, hogy mégis lehet fájdalmasabb valami, mint Feri bácsi elveszítése. A kutyánk eszeveszettül ugat, a semmire akar felszökni.

3.
Szégyellni kell a változást!
Kerestem a lehetőségeket. Igen? Nem? Igen, nem.
A változás sosem könnyű. Érdekes, mert sokszor úgy tűnik, hogy apu változása nem neki nehéz, hanem nekem. Végleg visszajött külföldről, és sikerül itthon előteremteni a mindennapit. Segédmunkásként kapott helyet egy kőművesnél. De nem sokat járt oda. Olyan dolgokat kezdett művelni, amit eddig sosem. Ivott. Egyre többet és többet. Döbbenten néztem napokon át, hogy hogyan részegedik meg, és költi el azt a pénzt, amit amúgy is nagyon nehezen tudott megkeresni. Feri bácsi szerint az alkohol az embert megnyugtatja. Közben iskolába jártam. Sokszor gondolkodtam azon, hogy miről beszélgetnek és nevetgélnek az osztálytársaim, miközben engem bámulnak Pedig azt éreztem sokszor, hogy nem is akarom tudni. Senki sem lepődött meg, hogy a temetés másnapján már iskolában voltam. Nem mondtak semmit. Hallgattak. De sokszor akartak mondani dolgokat, tudom, mert látszott rajtuk. Ott volt a szemükben, hogy tetszik nekik, ami történik velem most. Örülnek, mert mindig is irigyek voltak, hogy az otthoni körülményeim dacára tudok annyit, amennyit ők, sőt sokszor többet is. Van jövőképem, és sokféle útravalóm, olyan dolgok, amiket ők nem kaptak meg. Bármennyire is megjátszottak magukat, nem voltak boldogak. Apuka náluk is ugyanúgy reggel elment dolgozni, és sokaknak késő este ért haza, olyan is volt, hogy külföldön dolgozott, és – akár én – csak néha láthatták. Anyuka rájuk sem figyelt, iskola alatt otthon volt, és amikor suli után hazaértek, akkor ment el otthonról. Manikűrös, fodrász vagy csak simán egy kávé a szomszédban. Eltelik az idő, és mindketten hazaérnek. Adnak egy-egy csokit vagy valami ajándékot, ezzel elhitetve, hogy nincs semmi gond. Ettől mindannyian nagyon jól érezték magukat. Mindenki egyedül reggelizett, egyedül ebédelt, és a vacsora sem mindig volt együtt. Volt pénz, és semmi szégyellni való. Boldogan voltak boldogtalanok. Talán azért kellene szégyellnem magam, mert én nem úgy nőttem fel, ahogyan ők. Én boldogan voltam boldog. Szégyelljem, hogy az apám iszik, szégyelljem, hogy anyám saját hibájából halt meg? Nekem kell ezt szégyellnem? Azt szégyellem, hogy nem tudom szégyellni mindezt. Pedig nehezek ezek a kérdések, és nem akarok rossz választ adni magamnak, de nincs, aki útba igazítson. Ellenem vannak a vélemények, ahogy az a tinta és a szél is. Félek attól, hogy nem tudok helyes választ adni magamnak, és végül szégyellnem kell azt is, amit gondolok és mondok. Apu iszik, ő így szégyelli magát. Én most szégyelljek vagy tanuljak változni?

*A Helikon 2014-es tehetségkutató pályázatára beérkezett írás.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében