Folytatás előző számunkból
Alig telt el pár nap a kihallgatás után, megint nyílt az ajtó, és engem szólítottak.
– Fă-ţi bagajul!... (Szedd össze a holmidat!) – hangzott a rövid utasítás.
Eddigi tapasztalatainkból már mindnyájan tudtuk, hogy más cellába költöztetnek. Gyorsan összeszedtem apró-cseprő dolgaimat: törülközőt, fogkefét, szappant, és az egészet összehajtott pokrócba göngyöltem. A többiek körém gyűltek, búcsúzkodtunk, kezet ráztunk.
Újból nyílt a cella ajtaja. Mindenkinek jó egészséget és minél hamarabbi szabadulást kívánva kiléptem a folyosóra.
A börtönben minden ilyen költözésnél a rabok úgy válnak el egymástól, mint akik az életben soha többé nem fognak találkozni. Akit a cellából kivisznek, az szinte meghalt a többiek számára.
A napos tiszt listáján több név szerepelt, legalábbis úgy tűnt nekem, amint fél szemmel, lopva a kezében tartott lapra sandítottam. Ismét nagyobb arányú költöztetés folyt. Désen a szokottnál gyakrabban helyezték egyik cellából a másikba a foglyokat. Kit miért és milyen ismérvek alapján költöztettek? Ennek igazi okát csak a politikai tiszt tudhatta. Mi, börtönlakók, sok vita után arra a következtetésre jutottunk, hogy a meglehetősen gyakori mozgatások alkalmával a saját embereit, úgy is mondhatnám, besúgóit helyezi el különböző szempontok szerint, és ennek leplezésére másokat is átköltöztetnek egyik cellából a másikba.
Kelletlenül, némi izgalommal mentem az őr után. A szívem a torkomban kalapált. Én a börtönben mindenféle költöztetéstől viszolyogtam, bár sokan szívesen fogadták a helyváltoztatást, mert ilyenkor új arcokat láttak, kiszakadtak a sokszor már nyomasztó régi környezetből. Désen túl gyakoriak voltak az efféle mozgatások. Ilyenkor újakkal, addig legtöbbször ismeretlenekkel kerülnek össze a rabok, akik mindenkor némi bizalmatlansággal fogadnak minden közéjük került jövevényt. Sok esetben teljesen jogosan.
Ez a költöztetés már csak a nemrég lezajlott rossz emlékezetű kihallgatás miatt is kellemetlenül érintett, de ettől eltekintve a szobának is beillő eddigi cellában valamivel több volt a mozgási lehetőség, több volt a holt szög, amit kívülről, a vizettán keresztül nem lehetett bemérni. No meg esti zárás után, csakúgy, mint Piteşti-en, valaki mindig mesélt. Elmondta egy-egy általa jól ismert regény tartalmát, olyan részletesen, amilyen részletesen csak tudta. A hallgatóság hálás volt, némiképp lanyhult a napi feszültség.
Jól ismert mesélő volt Lucănescu úr, egykori repülős tiszt, aki egy-egy francia regénnyel folytatásokban több estén át szórakoztatta az egész nap unatkozó népet. Voltak olyanok, akik ugyanazt a regényt már többször is hallották, s nem ritkán még figyelmeztették is a mesélőt, hogy ezt vagy azt a részt, jelenetet kifelejtette.
Ma is jól emlékszem, egy másik szobában, ugyancsak Désen Schmertz úr, aki Csernovicban született, német anyanyelvű öreg zsidó volt, nem valami tökéletes románsággal, de részletesen és nagyon szemléletesen mesélte el Thomas Manntól a József és testvéreit. Én mindig szívesen beszélgettem az öreggel, rendkívül művelt ember volt, óriási irodalmi anyag halmozódott fel az elméjében. Hajdan Bukarestben élt és nyugati lapok, ha jól emlékszem, angol lapok tudósítójaként kereste kenyerét. Mikor együtt voltam vele, már régi börtönlakó volt. Még 1949 körül tartóztatták le. Életfogytiglanra ítélték mint imperialista ügynököt, aki az általa kiküldött híranyagban elárulta a hazát, rossz színben tüntette fel a szocializmus építését. Miután a mi cellánkból kivitték, többé soha nem hallottam felőle.
Kint a folyosón nem sokáig kellett izgulnom. Ugyanazon a soron, néhány lépéssel odébb, a harmadik vagy negyedik cellába raktak be. Néhány perccel korábban vitték ki az elődömet, így üresen maradt egy ágy. Az ablak mellett az első emeletre kerültem. Velem újból kiegészült a létszám. Az öt cellatársam közül senkit sem ismertem azelőtt.
A kezdeti feszültség pár nap múlva feloldódott. Viszonylag hamar összemelegedtem a cella többi lakóival.
Az én ágyam alatt volt a Halmágyi úré. Őt az érmihályfalviak nagy kirakatperében ítélték 25 évre vagy talán életfogytiglanra. Ebben a perben mindenkit 25 évre vagy életfogytiglani fegyházra ítéltek. Sas Kálmánt, a református lelkészt és egy Hollós nevűt halálra ítéltek, rajtuk végre is hajtották az ítéletet. Bizonyosat azonban akkor még senki sem tudott. (Voltak ugyanis olyan esetek, hogy a halálraítéltet hosszú időn át, néha évekig tartották teljes bizonytalanságban egyedül egy cellában, és azt sem közölték vele, hogy közben az eredeti ítéletet életfogytiglanira változtatták.)
Halmágyi úr középkorú ember volt. Valamilyen betegség folytán fájt a térde, egész nap összegörnyedve ült az ágya szélén, a napi sétára sem tudott kimenni.
Fölöttem egy fiatal bánsági szerb fiú aludt, Sztojsicsnak hívták. Lelkes híve volt Titónak és rendszerének. Ételosztáskor vagy más kínálkozó alkalommal a falon keresztül a szomszéd cellában levő barátjával, Zsifkóval beszélt szerbül. „Zsifko, szlusem te” – mintha ma is hallanám.
Ha az ember a fülét a falra szorította, elég jól meg lehetett érteni, amit a szomszédban levő tagoltan mondott. Ilyenkor közülünk valamelyik fiatalabb rendszerint az ajtó mellett állva kifele hallgatózott, nehogy hirtelen kellemetlen meglepetés érje a beszélőt.
Az ajtó közelében az alsó ágyon a már hetven felé közeledő Capşa úr feküdt. Még 1948-ban, az államosítás előtt vagy rögtön utána tartóztatták le a romániai petróleumipar monstrumperében. A külföldi érdekeltségű vállalatok román alkalmazottai közül azokat, akik e cégekben valamilyen vezető szerepet töltöttek be, rendszerint hazaárulás, valamint a termelés szabotálása címén fogták perbe. Az ítélet 15 év és életfogytiglani kényszermunka között váltakozott. Az öregember az Angol–Holland Petróleumtársaság romániai fiókjánál volt a személyzeti osztály vezetője. Őt életfogytiglanra ítélték. Először akkor találkoztam vele, amikor 1960 nyarán a politikai foglyokat Piteşti-ről „en bloc” Désre költöztették. A rabszállító kocsiban tőlem a harmadik helyen ült, lánccal a lábán. Bőrkeretes szemüveget viselt, amelyet gondolom, a börtönben javíthatott meg valaki, természetesen lopva, illegálisan. Szemüveg nélkül alig látott.
Nekem, az újonnan jöttnek Sztojsics mesélte el az öregúr néhány életrajzi adatát.
Capşa úrnak semmi köze sem volt a bukaresti híres Capşa cukrászdához. Apja egykor moldvai földbirtokos volt, anyja kaukázusi arisztokrata, szülei még Párizsban ismerkedtek meg egymással és kötöttek házasságot. Őt nagyanyja nevelte, tulajdonképpeni anyanyelve az orosz volt. A román és orosz nyelv mellett tökéletesen beszélt franciául és jól angolul.
Az első világháború idején jött haza. A katonai szolgálat után itthon maradt. Mivel az apai földbirtok közben elúszott, a petróleumtársaság szolgálatába lépett, és 1948 vagy 1949-ben, amikor megrendezték a petróleumosok nagy perét, őt mint „imperialista ügynököt” hazaárulás címén, a termelés szabotálása és kémkedés címén életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Jóakaratú, csendes ember volt. Egész nap az ágya szélén üldögélt. Előtte a cella közepén egy festetlen fenyőfa asztal állt. Szigorúan tilos volt napközben az ágyon végignyúlni, így időnként az asztalra borulva, hosszabb-rövidebb ideig gyököntött. Fáradt öreg ember volt Capşa úr. Alig volt néhány foga, lassan, nehezen tudott enni.
A börtönben a rabok fájós, lyukas fogát a felcser ugyan kihúzta, azonban a fogaink semmiféle egyéb kezeléséhez nem volt jogunk. Többen voltak olyanok, akiknek minden foguk hiányzott, és csak lassan, kínlódva tudtak enni.
Az övé feletti ágy egy Şchiopu nevű bukaresti vasutasé volt, aki csupán anyanyelvét, a román nyelvet ismerte, ezért saját bevallása szerint idegesítette, ha szobatársai idegen nyelven beszéltek, amit itt Désen ráadásul még szigorúan tiltottak is. Ilyenkor az volt az érzése, hogy róla beszélnek, vagy valamilyen őt is érintő dologról fecsegnek, és csupán azért beszélnek más nyelven, hogy ő azt ne érthesse meg.
A legfelső ágyon Silviu Dimitrovici aludt, aki 26-27 év körüli, jól megtermett, szőke, bukaresti építészmérnök volt. Ő állandóan éhes volt, bár Désen az átlagnál magasan jobb volt a koszt, délben néha két fogást adtak, igaz, nem az ő méreteihez szabták a napi adagot. Valahonnan Moldva északi részéről került Bukarestbe. A műegyetemen építészmérnöki oklevelet szerzett. Kitűnően felkészült, művelt fiú volt. Anyanyelvi szinten beszélt németül, de tudott angolul, franciául és oroszul is. Az egyik külkereskedelmi vállalat alkalmazottjaként dolgozott a fővárosban. Külföldi cégekhez szerződéskötés vagy egyéb ügyek intézése végett rendszerint őt küldték. A rossz nyelvek azt is suttogták, hogy szekuritátés kapitányi rangja lett volna, ami már csak azért sem lehetett valószínű, mert az elítélteknek ezt a kategóriáját, tudomásunk szerint, a közönséges halandóktól elkülönítve, külön börtönben őrizték.
Történt azután, hogy az egyik külföldi útja alkalmával Silviu úr Nyugat-Berlinbe disszidált, ahol rögtön alkalmazta az egyik nagy amerikai cég. Mire Bukarestből telefonon felhívta a felesége. Sírt, könyörgött, s kérte, jöjjön haza, Nyugodtan hazajöhet, itthon nem lesz semmi bántódása, ne hagyja el a családját. Silviu Dimitrovici, a több idegen nyelvet beszélő építészmérnök, naiv fiú lévén, mindezt elhitte. Mikor itthon kiszállt a repülőből, a felesége helyett mások várták, taxiba tuszkolták, s egyenesen a Belügyminisztérium pincéjébe szállították. Első fokon 25 évre ítélték, a fellebbezésnél azonban 25-ről 6-ra szállították le a börtönben töltendő évek számát. Mindezt ő mesélte el nekem. (Az efféle „jóindulat” szokatlan volt akkoriban. A bíróság csak nagyon ritkán, kivételes esetekben módosította a szekuritáté börtönévekre tett javaslatát. Mi több, ahelyett hogy csökkentette volna, rendszerint növelte az alapfokon kiszabott éveket. Dimitrovici érdekében valószínűleg közbenjárt valaki. Más magyarázatot ő sem talált.) A börtönben is ugyanazt az elegáns bőröndöt cipelte, amellyel pár évvel azelőtt balga fejjel visszatért Nyugat-Berlinből.
A cellában hamar megbarátkoztunk. Érdekfeszítően tudott beszélni az építészetről, a különféle építészeti stílusokról, híres építményekről. A többieket a cellában mindez kevéssé érdekelte, így csupán egyedül voltam lelkes hallgatója.
Cserében ő elkezdett magyarul tanulni. Amikor együtt voltunk, egy idő után már elég jól beszélte nyelvünket. Hosszabb-rövidebb történeteket, regényrészleteket mesélgettem neki, ezeket ő figyelmesen végighallgatta. Közben-közben megszakított, s megkérdezte egy-egy ismeretlen szó jelentését. Rendkívül gyors felfogása és kitűnő emlékezőtehetsége lévén, másnap az ismétlésnél könnyedén felsorolt 50–60 szót, amit azelőtt való nap hallott tőlem.
A szűk cellában Désen ez volt az egyetlen módja a tanulásnak. Veszedelmes lett volna bármilyen íróeszköz használata. Az őrök kívülről jól tudták ellenőrizni a bent levőket, a cellában nem létezett olyan zug, ahová behúzódva a leskelődésük elől védve lehetett volna a rab. Szamosújváron vagy Piteşti-en viszont a zsúfolt nagy termekben jóval nehezebben lehetett ellenőrizni a foglyok napi tevékenységét. Szamosújváron például egyszerű pálcikával a szappan sima felületére egész verssorokat, rövidebb idegen nyelvű szöveget, szavakat, matematikai képleteket lehetett írni, ezeket az ember napközben megtanulhatta. Az üres orvosságos üvegek oldalára – amelyeket szappannal bekentek és a falról lekapart mészport hintettek rá – hasonlóképpen napi folytatásokban egész történeteket lehetett írni, akárcsak a papírra. Veszély esetén, ha nyílt az ajtó, gyorsan letörölhették a szöveget, és mire az őr belépett, már semmi bűnjelet sem talált. Az igazság kedvéért azt is meg kell említenem, hogy az őrök között voltak olyanok is, akik nem vadásztak különösebben az ilyen kihágásokra.
Dimitrovici-csal rendszerint az ablak felőli alsó ágyon ültünk, távolabb az ajtótól. Itt folyt a napi beszélgetés és nyelvtanulás. Halkan beszéltünk, nem akartuk zavarni társainkat.
Az egyik nap azonban az ajtó mellett álltunk és vártuk, hogy sétára vigyenek. Én Hemingwaynek Az öreg halász és a tenger című elbeszélését, helyesebben ennek soron lévő folytatását meséltem. Hirtelen kinyílt a kis ajtó, amelyen az ételt szokták beadni. Popnak, a szolgálatos őrmesternek jelent meg ellenszenves képe a nyílásban. Valószínűleg már hosszabb ideje hallgatózott.
– Nem tudjátok, hogy nem szabad idegen nyelven beszélni?
– Magyarul beszéltünk – válaszolt Dimitrovici.
– Az is idegen nyelv – válaszolta az őrmester mérgesen. Felírta mindkettőnk nevét és dühösen becsapta a kisajtót.
Nemsokára kivittek bennünket sétálni. Kint napsütéses, ragyogó, szép idő volt. A séta után folytattuk napi programunk, el is felejtettük az előbbi incidenst. Mások nem.
Az őrmester engem hallott magyarul beszélni. A fő bűnös tehát én voltam. Ez a kettő – mármint a besúgás megtagadása, valamint az, hogy magyarul szóltam – lehetett a büntető elkülönítés oka, jutottam hosszabb tépelődés után erre a következtetésre.
*
Az elkülönítőben a végtelenül hosszúnak tűnő hétfői délelőtt lassan eltelt. Kint mozgás támadt, behallatszott az edények csörömpölése, megkezdték hát az ebéd kiosztását. Kis idő múlva nekem is beadták a napi ételadagot. Az egykilós kenyér negyedrésze és egy csajka meleg víz volt az egész napi adag.
A szigorítottra ítéltnek csak minden harmadik nap volt joga teljes ételadaghoz. Két napon át koplalnia kellett. Az így eltöltött órák, napok örökre bevésődnek a megkínzott rabok agyába.
A kenyeret menten felfaltam és megittam rá a meleg vizet, mindez a kínzó éhséget úgy-ahogy csillapította.
Lassan-lassan megnyugodtam. Így is, úgy is bele kellett törődnöm a sorsomba, mi mást tehettem volna? Valami zsibbadt fáradtság fogott el. Kezdtem megbarátkozni az egyedülléttel, amelyet börtönéletem kezdetén nagyon nehezen tudtam elviselni. Próbáltam meggyőzni magam, nemsokára ez is elmúlik és előbb-utóbb megszabadulok az átkozott lánctól is. Ha mások kibírták, nekem is ki kell bírnom, nem én vagyok az első és sajnos az utolsó sem, aki idejutott. De vajon hány napra zártak ide a szürke homályba?
Három nap a legkevesebb, hét nap a megszokott, huszonegy nap a legtöbb, amit a börtön vezetősége kiszabhat. Igen ám, de rendkívülibb esetekben némi jóindulattal a börtön parancsnoka kiróhat 21 napot, majd a 21 nap elteltével visszavisznek a cellába, és két vagy három nap múlva megint a nyakadba sóznak 21 napot...
Az éhséget, hideget, belső izgalmat egy ideig ki lehet bírni. Kérdés: mennyi ideig? Az ember elpusztításának sokféle módja van. Nem szükséges föltétlenül gázkamrát alkalmazni, hosszabb időn át a „híg lőre”, az állandó éhezés is megteszi a kívánt hatást.
Kétnapi koplalás után, a harmadik napon, amikor a rendes napi ételadagot osztják, a polonikot, (ami nem más, mint a nagykanál), amellyel az ételt merik, a közbűntényes belemerítheti jó mélyen a dézsába, ahova a leves sűrűje leülepszik – természetesen ebben az esetben is csupán a mellette álló őrmester jóakaratától függően –, de ugyanúgy meríthet a tetejéből is a csajkába, a meleg vízzel majdnem egyenértékű, híg lőréből, amit mi gamelának neveztünk. Kétszer 21 napon át, ami ha jól összeszámoljuk 42 nap, alig eszik valamit a rab, akire a cella valamelyik homályos sarkában állandóan ott leselkedik a TBC és egyéb halált hozó betegségek. Igaz, a halál sok esetben egyenlő a várva várt megváltással. Mert jobb a borzalmas vég, mint a vég nélküli borzalom.
A szocializmus börtöneiben tehát felesleges volt éhségsztrájkot kezdeni.
A külvilágtól tökéletesen elszigetelve, ki tudhatta, vagy kit érdekelt különösebben, hogy a 15, 25 évre vagy életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélt rab eszik-e vagy nem? A legtöbb politikai elítélt csontra fogyottan, egyik napról a másikra, csendben, névtelenül éhségsztrájk nélkül is meghalhatott a börtönökben. Sírjuk jeltelen maradt, fölöttük még a hantot is elsimították a közjogi elítéltek, akik rendszerint éjszaka földelték el őket.
Ahogy magamban tűnődve behunyom a szemem, megjelennek előttem azok, sokan, akikkel valamikor, valamelyik börtönben, valamelyik szűk cellában együtt voltam, akik „észrevétlenül” távoztak az élők sorából. Egyeseknek már csak az arcára, külső megjelenésére, jellegzetes mozdulataira emlékszem, de nevüket, bárhogy erőlködöm, többé már nem tudom fölidézni.
Az ebéd kiosztása után, kis idő múlva kint megkezdődött a napi séta. A széles folyosó kövezetén kopogó lépteikről próbáltam kihámozni, hányan lehetnek? Melyik cella lakóit viszik a levegőre?
Az első nap délutánja is eltelt lassan. Kint elhaltak a léptek, újból csend borult a börtönre.
A kályha közelében, a tineta fedelén üldögélve, pár lépésnyi, rövid és meglehetősen kényelmetlen sétám után, valamivel nyugodtabban, a halálos csend és nyomasztó egyedüllét ellensúlyozására megpróbáltam felidézni egy-egy verset, amelyet valamikor régen tanultam.
Lassan földerengett emlékezetemben a Toldi első éneke, amelyet annak idején, még negyedikes gimnazistaként tanultam. Miszti László volt a magyar nyelv tanára Zilahon az öreg kollégiumban. Emlékszem, annak idején hibátlanul elmondtam, jelest adott, és külön is megdicsért. Milyen boldog és büszke voltam akkor a dicséretére.
Elmondtam magamban nem tudom hányszor a Miatyánkot is, amelyet a börtönben, még az első években románul, latinul, németül, angolul és franciául is megtanultam.
A vég nélküli tűnődés közepette egyszer csak felvillant agyamban az egyik zsoltár kezdő sora:
Hallgass meg, Izrael pásztora!
Te, népednek vezérlő Ura!
Halkan, nehogy kint meghallja az őr, dúdolni kezdtem, s rendre előbukkantak agyam valamelyik rejtekéből a rég elfelejtett sorok:
Ki megőrzöd híveidet...
Fordítsd felénk szemeidet!
A mennyből, hol ülsz magasan,
Jelenjél meg világosan!
Most mutasd meg nekünk erődet,
Midőn a nagy ínség körülvett;
Tekints reánk kegyelmesen,
Tarts meg és védj meg teljesen,
Most hadd lássuk irgalmadat
S fénylő világosságodat.
Reggel, órakezdés előtt gyakran énekeltük ezt egykor az iskolában.
Eszembe jutottak régi élmények, apró történetek a gyermekkoromból, amikor még szabadon barangolhattam kint a mezőn, a Berekjó partján. Aztán szeptember 15-én vége szakadt a szabadságnak, szólt a csengő, iskolába kellett menni.
Otthon a szülőfalumban 1933-ban apám a felső iskolába, a református elemi iskolába íratott be, ahol akkor még magyarul lehetett tanulni. Az állami iskolában már csak románul tanítottak. Ott egy Pordea nevű volt az igazgatótanító. Magas termetű, hullámos hajú, harminc év körüli, jóvágású ember. Lévén a hadsereg tartalékos tisztje, önmagának is tetszelegve, előszeretettel sétálgatott a faluban egyenruhában. Szomszéd falubeli, azaz ippi volt, tökéletesen beszélt magyarul, Ipp lakosságának nagy része magyar volt. Gyermekkorában, mivel magyar környezetben nőtt fel, anyanyelvével, a románnal párhuzamosan sajátította el játszótársainak nyelvét. Ettől függetlenül sohasem szűnt meg gyűlölni bennünket, magyarokat.
Az iskolában nem volt hajlandó egy szót sem szólni magyarul. Mivel azonban a tiszta magyar faluban a tanulók nagyon keveset tudtak románul, ő hamar feladta a küzdelmet, és tanítás helyett inkább vadászni járt és politizált. Lévén aktív tagja az akkori szélsőjobboldali mozgalmaknak, a „vasgárdának”, legfőbb gondja a falu terrorizálása volt. Jól emlékszem, az egyik május 10-én, a román nép nagy nemzeti ünnepén az ő kezdeményezésére a közeli városból, Szilágysomlyóról kijött a faluba a gimnázium nagyobb diákjainak egy csoportja és katonás rendben végigvonultatta őket a Nagy utcán; torkuk szakadtából kiabálták: „Jos cu ungurii! Afară cu ungurii!” („Le a magyarokkal! Ki a magyarokkal!”)
A falu lakosai bezárkóztak a házukba és békésen várták, hogy ennek is vége legyen.
Később őt is elfújta a történelem vihara. Elment a faluból, és soha többé nem tért vissza, 1945 után sem látogatta meg szülőfaluját. Állítólag meghalt valahol az orosz harctéren.
Az egyik szemerkélő őszi napon, erre is jól emlékszem, meglátogatta iskolánkat Nagyfaluból a környező iskolák tanfelügyelője, Rognean úr. Alacsony termetű, deres hajú, kövérkés, 45–50 közötti ember volt, aranykeretes szemüveget viselt.
A felsőbb osztályokat próbálta vizsgáztatni, hogy ellenőrizze román tudásukat. Az eredménnyel sehogy sem volt megelégedve. A megkérdezettek nemigen értették a feltett kérdéseket és természetesen válaszolni sem tudtak. Az inspekció azzal végződött, hogy elrendelte, a hátsó padokban ülő 5, 6, 7-dik osztályosok menjenek vissza az alsó osztályokba, ahol bizonyára alkalmuk nyílik majd a román nyelv tökéletesebb elsajátítására.
Nagy búbánat szakadt reám is, mert a Sigéből, ahol laktunk, Kovács Lajos nem jött többé velem a felső iskolába és reggelenként egyedül kellett bandukolnom felfelé a Nagy utcán.
A négy osztály elvégzése után nekem is az állami iskolában kellett volna folytatnom a tanulást. A sors azonban másként akarta. Az úr 1937. évében, szeptember első felében megkezdhettem az iskolát Zilahon, a 300 éves, ősi Református Wesselényi Kollégiumban.
Az első osztályban 33-an kezdtük az évet. Ádám, Balogh, Bereczki volt a katalógus első lapján. A börtöncella félhomályában sorra elvonultak előttem mind a 33-an, csupán Várday Dezső és Zelinszky Róbert neve nem akart akkor előbukkanni. Mindkettő kintlakó volt, így csak délelőtt, az órákon találkoztunk. A többiekkel, a bentlakókkal az internátusban éjjel-nappal együtt voltunk.
Délután öttől hétig, vacsora után nyolctól kilencig tartott a tanulás ideje, a szilencium a főépületben, a természetrajzi és fizikai előadóteremben. Minden este pontban tízkor Antal néni bezárta az internátus ajtaját, és többé se ki, se be nem lehetett járni.
Tíz előtt a felügyelő tanár még ellenőrizte a jelenlétet, utána ő is visszavonult a saját szobájába.
Reggel hatkor volt az ébresztő. Fél héttől fél nyolcig újra szilencium, majd a reggeli következett, nyolckor kezdődtek az órák.
Az internátusban összesen kilenc szoba volt, 95 bentlakóval. Én a 9-esben laktam. Az egyik este villanyoltás után vagy hárman lopóztak a szobába. Nagy fiúk, hetedikesek vagy nyolcadikosok lehettek, a vasrács bordái között kimásztak az ablakon, s az első emeletről macskaügyességgel ereszkedtek le a földszintre, a hátsó kapun át kilopóztak a városba. Éjfél után ugyanazon az úton tértek vissza.
A szobafőnökünk pár nap múlva elmesélte, hogy mind a hárman „halálosan” szerelmesek lévén, azon az éjszakán, amint az már ősi szokás volt a kollégiumban, éjjeli zenét adtak szívük választottjának.
A komor börtöncellát lassan benépesítették hát a régi emlékek.
Délután a vaskályhába kintről begyújtották a gázt. A tűz egyhangúan kezdett duruzsolni. A cella lassan bemelegedett. Csakhamar kissé távolabb kellett húzódnom a kályhától.
Bármilyen lassan és kínosan cammogott is az idő, a hét első napja a büntetőcellában is a végéhez közeledett. Eljött az esti zárás ideje is. Este nyolckor szabályszerűen arccal a fal felé fordulva vártam, amíg a szolgálatos őr hosszú kalapácsával végigkopogtatta a vasrácsot.
– Na, itt osztán nagyon meleg van, éjszaka meg fogsz izzadni, ha ilyen meleg lesz – mondta gúnyosan.
Nem tudtam mire vélni megjegyzését, hisz valójában nem volt meleg. Miután kiment, becsuktam az ablakot és újra letelepedtem a kályha közelében. Vártam, hogy kint megüssék a felakasztott sínvasat, jelezve a lefekvés idejét.
A cementen ülve kinyújtottam a lábam, így nem éreztem az átkozott rozsdás vas súlyát. Közben elgyököntöttem.
Tíz előtt pár perccel megcsikordult a zárban a kulcs. Izgatottan talpra álltam. Bejött az őr. Levette a lakatot az egyik priccsről és vízszintesre billentette. A priccsen, a puszta deszkán és egy hosszabb gyékényen kívül semmi egyéb nem volt. Hiányzott a szalmazsák, a szalmával kitömött párna, de pokróc sem volt sehol.
Az őr miután leengedte a priccset, kinyitotta az ablakot. Döbbenten bámultam a nyitott ablakra. Külön figyelmeztetett, nehogy be merjem éjszakára csukni. Kiment és rám zárta az ajtót. Kint megütötték a vasat, jelezve, hogy tíz óra van, lefekvés ideje.
Lábammal az ablak felé feküdtem le a puszta deszkára. Magamra húztam, ahogy csak tudtam a gyékényt, hogy valamiképp védjem a derekam az ablakon beáramló hideg levegőtől.
Próbáltam elaludni!
Az egész napi izgalom megtette a magáét. Elszenderedtem. Másfél órát aludhattam. A gyékény úgy-ahogy védett a hidegtől. De a nyitott ablakon beáramló hűvös levegő egyre élesebb lett. Mindegyre felébredtem. Gyakran kellett vizelnem. Kinyújtóztattam meggémberedett végtagjaimat, néhány tornagyakorlatot is végeztem, hogy kissé felmelegedjem. Aztán újra visszafeküdtem.
Álmomban megint odahaza, szülőfalum határában, kint a mezőn kóboroltam. Sűrűn hullott a hó. Minden vakítóan csillogott körülöttem. Térdig érő hóban, fáradtan, kínlódva vonszoltam magam. A lábamat alig-alig bírtam felemelni. Valami óriási súllyal húzta lefelé. Zsibbadt kábultság vett erőt rajtam. Nem messze tőlem az Akasztófa-dombon óriási tölgyfa állt sötéten. Ágait annak is belepte a hó. Varjak fekete serege telepedett rá. Amikor felrebbentek, elsötétült az ég. A fejem fölött károgtak éktelenül. Sűrű köd ereszkedett alá, csak a távoli kéményekből felszálló füst jelezte, hogy merre van a falu, amely békésen pihen a Berekjó jobb kéz felőli partján. Hosszú, keserves kínlódás után sikerült kimásznom a hóból. Végső erőfeszítéssel vonszoltam magam a falu felé. Éreztem, lassan elhagy az erőm, és többé soha, sohase fogok hazaérni.
Bódult álmomból újra felriadtam. Kínlódva a másik oldalamra fordultam. Lábam, karom meggémberedett a hidegtől. Fájt a térdem és a derekam. Feltápászkodtam. Próbáltam mozogni. Pár lépést tettem, hogy valamiképp felmelegedjem. Közben ügyelnem kellett, nehogy nagyobb zajt csapjak és fölkeltsem az őrt, aki valószínűleg az éjszaka csendjében, valamelyik sarokba húzódva békésen aludt. Elzsibbadt testembe lassan visszatért az élet. Megint lefeküdtem és magamra húztam a gyékényt, főleg a térdem és a derekam próbáltam védeni a hidegtől. Elszenderedtem. Hosszabb ideig azonban most sem tudtam aludni.
Szokott körülmények között a cellában sose vártam az ébresztőt, inkább irtóztam tőle, most némiképp megkönnyebbültem, amikor kint megütötték a vasat. Feltápászkodtam a priccsről, megkezdődött a második keserves nap.
Ébresztő után megengedték, hogy becsukjam a félig nyitott ablakot, így valamivel elviselhetőbb lett a cellában a hőmérséklet. Vártam, hogy kívülről begyújtsák a gázt. Hiába vártam. A kályha hideg maradt.
Ha nem lett volna az átkozott lánc a lábamon, vagy legalábbis valamivel könnyebbet választottak volna – hisz mindenféle méret és típus bőven állt rendelkezésükre, miután 1960-ban, amikor Piteşti-ről ideszállítottak bennünket, hatalmas készlet birtokába jutottak –, most sétálhatnék előre, hátra, le és fel, s a hideg nem lenne ennyire kibírhatatlan. Máskor is, főleg amikor egyedül voltam valamelyik cellában, órák hosszat sétáltam, négy lépést előre, négy lépést hátra. A hosszú, monoton séta mindig segített; a belső izgalmat így sokkal könnyebben le tudtam vezetni, az idő is gyorsabban telt. Most azonban, a lánccal a lábamon egyre fárasztóbb lett a mozgás, mindegyre kénytelen voltam leülni.
Kint lassan megvirradt. Az ablaknál állva a zsalu ferde nyílásán át egy darabig a reggeli eget bámultam. Néztem a magasban lassan tovaszálló felhőket. Kint időnként a fellegek mögül előbukkant a nap, a cellában azonban egész nap félhomály uralkodott. Napközben az ajtó fölött, a rács mögött pislákoló villanykörtét, amely egész éjszaka égett, leoltották, így bent még sűrűbb lett a homály.
Kínozni kezdett az éhség. A darab kenyeret, amelyet azelőtt való nap délben adtak, még akkor felfaltam. Most jó lett volna egy árva falat. Megfogadtam, ezután csak a napi adag felét eszem meg, a másik felét majd tartogatom, ha újból kínozni kezd az éhség és fájni fog a gyomrom, legyen egy-egy falat tartalékban, amivel elüthetem az étvágyam.
Vizet ittam. Szerencsére volt bent. Később azt is elfelejtettek adni. A hideg víz valamennyire csillapította az éhségem.
A végtelenül hosszú évek során a rabok hozzászoktak az állandó koplaláshoz. Désen valamivel jobb volt a koszt, mint a piteşti-i börtönben, a csajkában valamivel sűrűbb a paszuly, vastagabb a krumplileves, az árpakásában megállt a kanál, így egyelőre megszűnt az ember krónikus és kínzó hiányérzete, amely a börtönben az állandó éhezés következménye volt.
A hirtelen rám mért éhezést azonban most ismét ugyanolyan nehéz volt elviselni, mint a fogság első hónapjaiban. Akkor megtanultam és később is igyekeztem betartani: a rabnak sohse szabad az ennivalóra gondolni. Mert aki az ételre gondol, az nehezen viseli el a hiányát.
Eszembe ötlött Hemingwaynek Az öreg halász és a tenger című novellája, amelyet legutoljára Dimitrovici-nak meséltem el, s aminek e mostani helyzetem lett a következménye, amint erről az előbbiekben már szóltam. Az öreg halász lám hiába fogta meg a nagy halat, jöttek a cápák és felfalták, utánuk már csupán a csontváz maradt. Az egész történet mint óriási szimbólum maradt meg emlékeimben. Nem szabad feladnom a reményt. Aki a reményt feladja, vagy belebolondul a börtön kétségbeejtő egyhangúságába, vagy öngyilkos lesz, miután más kiutat nem talál.
Azonban bárhogy próbáltam megnyugtatni magam, lassan újból és újból elfogott a kétségbeesés. Meddig lehet mindezt kibírni? Meddig lehet az éhséget és a hideget kibírni?
Sokáig, nagyon sokáig, mondta egy belső hang. Az ember sokat kibír, jóval többet, mint bármely más földi lény. De a lassú éhezés, a nyomában ott lopakodó disztrófia rémképe most már egyre gyakrabban emlékeztetett az elmúlásra.
„Sötét az Asheron homokja:
Itt meg kell halni, Hajmonom” – jutott eszembe Áprily versének két sora.
Az ember természete azonban csodálatos. Még a legkétségbeejtőbb helyzetben is valahol a messze távolban, az elérhetetlen messzeségben felcsillan a remény.
(folytatjuk)
