Napló. Töredékek. Kafka
*
Dolgos állat az ember,
újrakölti önmagát,
ha van miből.
Istenem, csak ne teremts
nekem új Megváltót,
gondolatot,
miközben dolgos állatként
az íróasztal mellett korhadok,
monitor műfényében
fotoszintetizálva.
Növényhez illő állapot,
minden stagnál,
az egére klikkelve
még több fényt kapok.
*
Ebből most nem lett semmi.
Magamhoz mérve szokatlanul,
aludni nem tudok,
elmém kettőt, hármat
néha négyet is fordul,
s kósza aberrációit
billentyűzetre álló
vékony ujjaim
nem képesek számba szedni.
A semmit csak semminek
lehet nevezni, bár néhányan
édes körítésbe öntik.
Írásom mint a macskakaparás,
gyors és valótlan.
Valóm mint a főtt csont veleje,
elfehéredve kocsonyás.
Daráljatok le,
(még apróbbra)
s töltsetek belőlem hurkát,
akkor talán több hasznára lennék
színes-nemes
édes-átkos
anyátlan-elvtelen
elkényelmesedett
megboldogult
Kereszt tövébe
hahotázva pisáló,
másnaposan fejvesztett
társadalmamnak.
A hangyavár emelkedik,
a dolgozók termelnek.
Tanulni,
Tanulni,
Tanulni,
A Hal
Édesvízi hal gyanánt
A tengerbe döglök,
Mert kopoltyúm
Nem fogadja be
A sós szavakat
Melyeket hozzám
Intézel.
Te vagy a tenger.
Hangod buborékként
Emelkedik ki a mélyből,
Majd elvész az ég
Kékségének semmijébe
Anélkül, hogy lett
Volna időm
Jelentésének leghalványabb
Valóját tapasztalni.
Sósságod valósággal
Marja a szemem néha.
Arra késztet,
Könnyet hullajtsak,
Mely csak csepp lesz
A tengerben,
S nem tesz semmit annak.
Semmit neked.
Semmit nekem.
Csak elmondtam,
S tovább úszkálok
Döglött halként a
Csillámló vízfelszínen.