Félházban, féljogban, félmondatokban
A 2004-es Ünnepi Könyvhéten Pomogáts Béla mutatta be a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadó illusztrált versesköteteit, s az érdeklődők, amellett, hogy színészek és szerzők előadásában is megismerkedhettek bizonyos versekkel, a rajzok egy részét is megtekinthették, eredetiben. Kétségtelen, ez a sorozat előrelépés a romániai magyar könyvkiadásban, s mutatja, hogy képzőművész és költő, grafika és vers igenis egymásra találhat, erősítheti egymást. Ferenczes István egy szonettkoszorúval (Túlexponált fényképek) volt jelen, a szonetteket egy feljövőben lévő, fiatal tehetséges grafikus, Részegh Botond illusztrálta, ihletetten, szépen, kifejezően. Az már az első sorok után világos, hogy egy nagyívű számvetésről van szó, egyik visszatérő témája s nagy tétje a szerelem.
„talán ősz volt talán csak délután
talán féltél mint aki meg-megáll
mint aki meghalni készül szál gyufán
a pokolra gondol s a mennybe száll.”
A szonettek kalodájában Ferenczes István megrendítő erővel mutatja fel a még nem is olyan távoli aranykorszak roncsolt személyiségét, azt a kietlen világot, amelyben a nyolcvanas években élnünk – és írnunk! – adatott.
„elmúltál, mint a meghasadt urán
ördögtánccal égtél vállamon
egy sebekkel vérezett nászruhán
egy álmon egy gyászon egy mondaton
egymásba rokkant láncokkal szövöd
pusztítod egybe múltad s holnapod
mert elmentél és többé nem jövök
hol szabadság nincs már csak ott
ragyogsz.”
A számvetés tétje maga a kilátástalannak tűnő lét, amelynek az egyik, bár talán legfontosabb, mindenesetre soha nem elhanyagolhatatlan fragmentuma a szerelem. Ha diktatúrában, az abszurditások fojtó légkörében, egy önmagát vállaló, bátor és autonóm személyiségnek még esélye sem lehetett szabadon vállalva önmagát (elveit, ideáljait, elképzeléseit) kiteljesedni s tudatosan élni meg életét –, a szerelemben mindezt megvalósíthatta, hiszen a társadalmi rendszerek is részvételre köteleznek, a szerelem is, de a szerelem mindég két embert feltételez, tehát megélhetik kapcsolatukat. Ferenczes megrendítő szonettjei éppen azt bizonyítják, dacosan, vonzón, felejthetetlenül, hogy milyen elvetéltek utólagos okoskodásaink, hogy a kettő, a lét és a szerelem igenis egymásra vetül, egymást magyarázza, kiegészíti, helyenként terrorizálja, amíg a szerelem is ellehetetlenül a totalitárius hétköznapokban, elvész a bizalom, amelyet csak ideig-óráig pótolhat a sodró szenvedély.
„az ágyad fölé bitót kalodát
ütnek vesztőhelyen szeretkezel
alád nyergelik szentmihály lovát
ágyékodra máglyázzák a tüzet
templomkapura mázol a hekus
számon kéri a sosemvolt szüzet
hogy kimondani akkor ott se tudd
igen nem igen szerettelek mint
siralomházat kinek álma sincs.”
Igen, minden egymásra fut ezekben a szonettekben, eszelősen, mintegy az utolsó szó jogán egymást magyarázza, nyomatékosítja, hatálytalanítja, hogy felmutathassa a vergődő, de teljességre vágyó személyiséget.
„mint liliom egy kocsma ajtaján
felségjele lettél a pusztulásnak
mögötted a bitangság ver tanyát
hol engem poroszlók latrok várnak
hogy az utolsó vacsorák mögött
reám leheld az árulások csókját
akár egy zsoltárt két halál között
kiben a minden és a semmi voltál.”
Van remény! Igen: van és ilyen!
Magyarázat
Választhattam volna természetesen más verseket is, a hetvenéves költőt felmutatni, de úgy éreztem, ennyire sodróan és pokolra menően soha nem fogalmazta meg önmagát.
Túlexponált fényképek
Ülünk a vonaton, dideregve a nyári éjszakában az előző napok italmennyiségétől, az érzelmek rohamától. A vonat már Gyergyó közelében zakatol. Érzem, a felhúzott ablakokon át is érezni a havas jelenlétét. Megőszülsz, mint a fenyvesek. Igen. De a valóság az, hogy csak mi őszülünk meg. A fenyvesek maradnak. A krumpliföldek maradnak. A táj, ha változik is, ugyanaz marad. Ülünk Pistával, egymással szemben a vonatban. Ha sírni tudnék, a rettenetes tengerhez mennék, járnak bennem Nagy László verssorai. Most lenne hetvenesztendős, ha lenne, de megszakadt a szíve, húsz esztendeje, ötvenhárom évesen. Mi meddig fogjuk bírni mindazt, amit nagyralátó lelkesedéssel, kicsinyes megalkuvásokkal, büszkén, saját önszántunkból „kialakítottunk”, és ami az életünk? Meddig bírjuk még önmagunkat? Az életünk meddig visel el még minket?
„Leéltem egy fél évszázadot, félszegen
félárván, félárnyékban, félig nyár osont
át velem a félájult félszerelmeken
félnéger voltam félfehér vagy félbolond…
És félig hazám is mindig csak félt adott,
félig pokolban, félidőben féljelen,
félálomban éltem, akár egy félhalott…”
A költő előrehajol az ülésen. Hát nem vagyunk mi őrültek? – kérdezi. Mit is kerestünk mi Pesten a könyvhéten? Semmit, legyintek, de Mészöly Miklós vendégei lehettünk, és szinte meggyúlt a haja, de te eloltottad. Az is egy nem mindennapi leányfalui jelenet volt. Hagyjuk. Hiszen Pista akkor beszél először a Székelyföld tervéről. Nehezen értem meg, hogy ez egy folyóirat lesz. És számít rám, mégis kikre számíthatna? Akkor még egyikünk sem tudja, hogy az elkövetkező évtizedekben összeírunk majd egy kisebb könyvtárat, de a folyóirat megjelenik, és osztatlan sikert arat. Noha a tervezett ankétra, miszerint van-e székely irodalom, nem kerül sor. Az azóta megjelenő Székely könyvtár 30-35 kötete bizonyítja, ami van, azt nem lehet túlságosan sokáig negligálni. Nem tudunk semmit. A túlexponált fényképeken, akkor tévetegen azt hiszem, végképp magára marad elkínzott, tépelődő arca. Védtelen marad magára. A fenyvesek elmaradnak, a hegyek fölött, mint egy óriási, vérző Buddha-fej, gurul a hold. Valaminek vége lesz, valami elkezdődik. Ezek az olyan éjszakák, amelyekről Mészöly Miklós írta valamelyik „érintésében”, hogy ilyenkor kell leveleket égetni? Esetleg újabb leveleket írni? A fénykép ellebeg a világhuzatban, fél életünk (f)él tovább. Írd meg a regényeidet, s Az erdélyi kertmozival lezárult ugyan valami, de ez csak látszólagos. Írd meg a verseidet is. Még előtted van minden, mondja talányosan. Húsz esztendő múlva is megdöbbenek, amikor felidézem szavait.
A vallomás
Hajdanában, boldogult úrfi korunkban... – ha egyáltalán volt minekünk Ferenczes István barátommal úrfi korunk. Gyerekszobánk nyilván nem, szűkek voltak a lakásviszonyok az ötvenes években, mely esztendők a negyvennyolcas államosítástól a diktátor házaspár kivégzéséig tartottak, sőt tartanak bizonyos értelemben azóta is, döntően meghatározva féléletünket. Ismétlem: hajdanában, mégiscsak boldogult és mégiscsak úrfi korunkban, amikor még a kocsmai füstben, a bor és sörfoltok cirkalmazta Európa-térképek-abroszon röpködtek az elszállani kész kéziratok – megannyi félszárnyú madár, ami versnek hazudta és hazudja fáradhatatlanul magát – még költeményeinket is, buzgón, lelkesen, dacosan, rátartian mondogattuk egymásnak! Lázasan, nem is annyira rumoktól, vodkáktól vagy boroktól, már akkor is, hanem inkább az érzelmek rohamától. Noha akkor még azt sem tudtuk, hogy valójában kik is vagyunk mi – talán ezért is írunk, hogy legalább ezzel tisztába legyünk? – máris szerettük volna büszkén elutasítani a világ hódolatát, de az igazság az, hogy csak a kékharisnyákon futott le a szemünk, s csak némely, ideológiai kérdésekben illetékes elvtársak rosszallását vívtuk ki, miközben feltartóztathatatlanul, zajlott, áradt és megtörtént az ideológia! Amikor Ferenczes barátomat – à la Szisz, mert tőle ered az elnevezés, Ferencz S., akkor már legyen Ferenczes – megismerhettem, ilyesfajta verseket mondogatott:
„ez a világ akkora,
volt neki egy ókora,
isten tudja hány tora
ecet lett az óbora.”
Ez a kis groteszk sziporka egy hosszabb ciklus része volt, a költő akkor még nem írt mérföldhosszú poémákat, félszonetteket, de ciklusokat viszont már igen! S ez is bizonyítja, tudomásom szerint eme ciklus még mindég nem jelent meg, hogy Ferenczes kiteljesedő költészetének lényege a tragédiára hangoltság.
(Folytatása a nyolcvanadik születésnapon következik!)
