Ferenczes Istvánnak, régi irkákból
Ellebegnek…
Ellebegnek a szép poéziák, valamerre Istenmezeje felé,
elsüllyednek bennünk végérvényesen, elátkozott hajók.
Furcsa, hogy tegnap még éreztük jelenlétüket s azóta már
lidércfényként pulzálnak az erdélyi mocsár felett.
Elhagyott szeretőink szemében lobbanhatnának fel,
gúnyosan mutatva fityiszt: „Ezt neked!”
de mire utánuk kaphatnánk (mégis lenne még mit megbeszélni,
nem végeztük el dolgunkat, félig sem, még nem lehet vége!)
gúnyosan vihogva tűnnek el. Voltak? Nincsenek?
Lidércként alakoskodnak. Ott okvetetlenkednek az ablaküvegen,
tükörből lesik mikor villan meg kezünkben a beretva,
hogy megzavarjanak –gonosz manók! – hátha megvágjuk magunk.
Szeretik a vért! Szerencse, hogy 23 esztendeje nem beretválkozunk,
de akkor is, megalázó, hogy annyit se mondanak: „agyő, agyő!”
Csak a hold…
Egy ballada törmelékei
Zajló termeken át, csak a hold, csak a hold
úszik, kerengőzik, riadtan,
kergeti árnyékát, veres, kerge kobold,
ének bájolja szakadatlan.
Az a hang, az a hant, elfojtott zokogás,
felizzik az arca, sugárzik,
foszforeszkál, bűvöl, kelekótya varázs:
két marcona zsoldos kockázik.
Hatost dob a csonka, mankójával bököd:
„hol az arany?” „Pofa be, itt van!”
Másik időben a zord félszemű döf,
patkány vicsorog a sarokban.
Egy nő énekelt tegnap, repült, megbotolt,
elnyelték a kannibál évek.
Felhők mögé búvik, setétbe vész a hold,
megérintheted, el sose éred…
Elhalkul az ének, csak a bagoly rikolt,
homályba borulnak a termek,
zsoldosok kísértik, boszorkány sikolt –
álmából riad fel a gyermek.
Ez volt az a terem, ez volt az a ház,
Falakból kopognak a holtak.
De az a nő ki volt. Visszajő, most vigyázz!
Érkeznek kik egykor itt voltak.
Az erdélyi mocsár
Az erdélyi mocsár pöfög, füstölög.
Védik, oltalmazzák megváltó ködök.
Ott, valahol az Isten háta mögött.
Lovon jövünk majd, laza vágtában,
nem célirányosan, csak átabotában,
tapicskolva a feneketlen sárban.
Ha veszünk, annyi! Hányan süllyedtek
e mocsárban el? Éltükkel fizettek
fel-fellobbanó csalfa tüzeknek.
Néha felszáll a köd. Kérdőjeleket
rajzol az égre, álom-győzelmeket,
ingerelve az örök veszteseket.
És mi csak megyünk. Arra? Vagy erre?
Nem tudjuk meddig? Azt se, hogy merre?
Újkori metszet: a rezervátum
„szorítsa magát ökölbe
a ’minoritás’, a ’törpe’ ”
(Szilágyi Domokos)
Róka fogta csuka, csuka fogta róka,
együtt vacillálunk, ki tudja mióta?
„Törpe minoritás”, a kezünk ökölbe,
ó, ha indiánok lehetnénk jövőre!
Békepipát szívnánk. Vagy a csatabárdot
ásnánk ki, fogunk közt késsel ropva táncot,
rugaszkodnánk neki a végső csatának,
mire elődeink ezer éve várnak.
Kegyetlenek lennénk. Minden sápadt-arcút
megskalpolnánk. Ölnénk. Nem kötnénk vádalkut.
A túlerő elől felszöknénk a hegyre.
Egy rezervátumban terelnének össze.
Szabadsághiányban, kegyelemkenyéren,
tüzes vízen élve fagynánk meg majd télen.
