1. TÜN-Dérlepte Mű-alkotói Világ-valóság…
Meghalt Grosz Arnold festőművész is, nyolcvanhat éves, elismert-befutott híresség volt már, mégis úgy látom magam előtt, mint „húszéves kisfiút”, ahogy első találkozásunk alkalmával képeit mutogatta, amelyekről először azt hittem, színes ceruzával vagy pasztellel készültek… Akkor még mint tordai személyt ismertem meg, s hogy az időben nem változott el az arca – ez egyrészt hűséges tordaiságának tulajdonítható, másrészt, hogy „született jó ember” volt, ami nagy művészek között ritka, s végig megmaradt annak.
A tordaiságban van valami csökönyös kitartás a választott eszmény mellett, amit akkor is igazolni tudnak, ha a világ kifordul alóluk… Azt hiszem, a hitújítások korában jött létre s a Básta-korban jegecesedett ki. Lényege: ha a valóság nem akar engem igazolni, annál rosszabb a valóságra nézve.
A leggyakrabban használt jelző Grosz Arnold művei emlegetésekor a tündéri. Tündéri ligetek, kastélyok, díszkertek. Megannyi tündéri lugas, árkád, filagória és kioszk, gloriett és tündéries megvilágítás.
„Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.”
Ez tolult ajkaimra első képe láttán.
A tündér szó eleinte, még a XVI. és XVII. században is, nem pozitív jelentést hordozott: csalóka, csalfa, állhatatlan, álságos, hűtlen: tűnődő tündér – e gyönyörű kifejezés durva szidalomként volt használatos! Aztán a barokkal kibontakozó racionalizmus, az egyetemes tordaiság metodológiája, rájött, hogy nem a tündérség az állhatatlan, hanem – a valóság! A tündérinek van egy szépségeszménye, a légiesség, a könnyedség, a sokarcúság – a valóság merev, éppen önmagával szemben tehetetlen és eszmény nélküli! És: nem lehetünk a valósághoz hűek, ha maga a valóság nem hű önmagához!
Fessük tehát a tündéreket a falra – hátha megjelennek! Ha az ember vityillóban lakik, rendetlen kupacok és lerakódások között, legalább álmodozzék a kastély verandáján az orchideákról! A napokban olvastam egy gyászjelentést, amely felsorolja Grosz Arnold képzőművészeti rokonait, mint Van Eyck, Kondor Béla és Szabó Vladimir. Lehet, bár az utóbbi nyers, politikus humora idegen tőle… Grosz különben sohasem tette meg azt az utolsó lépést, amely a hozzá hasonló típusú és pályafutású művészek között gyakori volt: ő nem lépett be „a démonikus” vonzások és taszítások barlangvilágába. Még szürrealisztikus „hivatkozásainál” sem. Érdekes viszont, hogy néha, egy-egy költő egy-két verssora ablakot nyit a tájaira. Például József Attila Medáliái közül e két sor:
„zöld füst az ég és lassan elpirul,
Csöngess, a csöngés tompa tóra hull.”
– egy sejtelmes Grosz-metszet látomását előzményezhetné meg.
Rajta kívül ismertem még egy-két tordai származású képzőművészt, például Darkó László festőt és a Párizsba telepedett Hajdú István (ejtsd: „Étyien Ázsdü”) szobrászt, és mindnyájukban közös volt az, hogy módszereik és felfogásuk következetes végigvitelében hajlandóak voltak elmenni a szakadék széléig… addig a szakadékig, amelyben a következetesség már giccses modorossággá fajult, ám a végső lépés előtt, ha kissé billegve is, de meg tudtak állani… Kivéve olykor Hajdút, amikor autóbádogossal dolgoztatta ki a látomásait… Kár, hogy Grosz albumai nem forognak közkézen: széles tömegeknek lenne a kedvence… Sírjánál azonban még így is elszavalhatjuk ezt az idézetet (filológiailag nem pontos, de hozzáillesztett formában): Egy hattyú szállt fölötte magasan, az zengte ezt az édes éneket…
2. Nyomozhatatlan (?) kínos előzmények…
Nehéz beszélni róla, de hát nem is beszélnek soha. Ki vett részt valaha is olyan törvényszéki tárgyaláson, ahol felelősségre vonták volna a rablógyilkos egykori osztályfőnökét vagy tanítóját?
Hivatalosan nem és tudományosan sem, de azért kaszinóasztaloknál vagy esőverte piknikek alkalmából elég rendszeresek voltak az effajta évődések: ha a mérnök, a fizikus rosszul számol, a vonat kisiklik a kanyarban, felborul a hajó, összeomlik a ház, ha az orvos nem ért a dolgához, szenved és hamar elpatkol a beteg, sőt, ha az ügyvédem ügyetlen, két évvel többet sóznak rám abban az ügyben, amiben különben is ártatlan vagyok; ám most lássuk, mi a következménye annak, ha a filozófus mond egy nagyot az élet értelméről: mi igazolja, hogy egyáltalán van egy csepp igazság is abban, amit állít? És mi haszna, ha a nyelvész azt állítja, hogy tízezer évvel ezelőtt annak, hogy wuh-wuh úgy mondták egy bizonyos vidéken, hogy ühühü? És egyáltalán, az egész történetírás? Mi a valódi értéke? Honnan tudják, amit nem tudnak?
A legkínosabb azonban a pedagógia helyzete és az oktatás stratégiai kérdései. Ki mérte fel a maga teljességében, hogy igazak-e az olyan állítások, mint amit Hamburg főpolgármestere tett, már sok évtizede, hogy a tanügyi újítások, reformok többet rontottak Európa arculatán, mint a két világháború együttvéve? Ám, hogy maradjunk a saját közelünkben: legalább ötven éve indult egy mozgolódás abban az ügyben, hogy a középiskolai oktatótestületek teljesen elnőiesedtek, és ennek következtében a fiútanulók még inkább kiszorulnak majd egyes területekről, mert a koedukációs rendszerekben a fiúk tanulmányi eredményei gyengébbek, viselkedésük problematikusabb, mint a lányoké. Mélyreható tanulmányok jelentek meg, ingerült viták csaptak fel, lobbantak ki, aztán az eredmény az, hogy nagyon sok olyan egyetemi fakultás működik szerte a világban, ahol kétszáznál több lányhallgató esik egy férfihallgatóra! És ami a legmeglepőbb, a lányoknál nagyobb a frusztráltság és hevesebb a morgolódó ellenállás a tanulmányi színvonal emelése, a kötelező ismeretanyag növelése ellen, mint várni lehetett volna!
(Hogyan, morgolódnak a lányok, az ember feljön erre a vacak egyetemre, ahol még egy nyamvadt pasit sem foghat magának, s akkor még azt várják, hogy tudja, mi volt az egyiptomi uralkodó címe?)
Természetesen, mindez agyonvitatott, sőt, agyontrécselt kérdéshalmaz. Rendben van, el is hagyhatnánk. Ám itt vannak, szerepelnek, forgolódnak a pedagógus szakszervezetek! Olykor éppen sztrájkkal is fenyegetőznek, mivel szerintük a heti tizennyolc tanóra megtartása túl sok, a két-kétésfél hónapos nyári szünet túl kicsi… aminthogy a fizetés is kicsi. Ami különben, sajnos, igaz is, de hogyan, miként lehessen többet fizetni egy nem produktív tevékenységért, amely olyan alacsony színvonalú? És: hozamú.
Természetesen – hallom az ellenvetéseket – azért vannak még jó iskolák is. Persze, hogy vannak, és ennek köszönhető, hogy például a műszaki arcélű egyetemi karokon a professzoroknak nem kell a középiskolai tananyagot, az utolsó osztályok tankönyveit újrakérőzni az összes hallgatókkal, hanem csak egy részükkel! Ez is valami, nem?
Annak idején, amikor elvégeztem az egyetemet – történetesen a pedagógia szakot, egyetlen útmutatást sem kaptam arra nézve, milyen feladatot jelent a koedukáció! A kétféle vécé a takarítónők dolga, mondták. És azóta sem! Hihetetlen a gyakorlatiasság hiánya a tanárképzésben és a pedagógus szakszervezetek közönye ezirányban…
Szűkebb hazánk történetében már találkoztam ilyen helyzettel. Az 1848-as szabadságharc idején Szék községben (akkor még város) őrcsapatokat szerveztek, amelyek a környező dombokon ügyelték, hogy a polgárháború pusztításai ne terjedjenek ki rájuk is. Odahaza pedig a magukra hagyott sok hülyécske gyerekecske, tűzzel játszadozván, porig égette az egész helységet!
Ilyesmiről van szó, ha áttételesen is, manapság is?
