"feltárják a falak a letűnt dolgokat"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 3. (665.) SZÁM – február 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Hamlet a túli tárlaton. Havazás
Adrian Lăcătuş
Az író mint neoromantikus zsoké - Beszélgetés Mircea Cărtărescuval
GÜNTER KUNERT
versei
SERESTÉLY ZALÁN
Férgek és nemzetek
Botházi Mária
Cseke Péter 70. születésnapjára
OZSVÁTH ZSUZSA
versei
ILYÉS KRISZTINA
Pirítós
VARGA  SÁNDOR-GYÖRGY
versei
Varga Melinda
Augusztusi lázlevél
Bogdán László
Augusztusi havazás - Vallomások és magyarázatok a hetvenéves Ferenczes Istvánnak
Tükörlidérc
Szőcs István
Morgondiózus jegyzetek VIII.
Pomogáts Béla
Sebezhető magány
Jakab-Benke Nándor
Annától Idáig és vissza
Bartha Katalin Ágnes
Kötő József halálára
GERGELY BORBÁLA
A beletörődés tompa éle
Xantus Boróka
Átélni és elengedni a múltat
Budapesti irodalmár a 19. századvégi Kolozsváron
Túros Eszter
INTEGRUM – A teljesség felé
Jakabffy Tamás
Ott ülünk, Tanár úr
Hírek
 
Pomogáts Béla
Sebezhető magány
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 3. (665.) SZÁM – február 10.

Lászlóffy Csaba két verseskönyve

Lászlóffy Csabának a közelmúltban egyszerre két verseskönyve jelent meg: a Pózok a sebezhetőn és az Átörökített magány – mondhatnám „ikerkönyvek”, minthogy a bennük közreadott költemények szinte kivétel nélkül a mögöttünk álló évtizedben születtek. És akkor még nem beszéltem a 2009-ben közreadott A waterlooi ganajtúró bogár című verseskötetéről, a 2009-es A nevető ló mint rejtély című esszékötetéről és 2011-ből Az éden kényszerképzete című elbeszéléskötetéről – mindez azt mutatja, hogy a kolozsvári írástudó Erdély leginkább eredményes költői-írói közé tartozik. Ennek a gazdagságnak a magyarázata (titkot azért nem mondanék) talán abban van, hogy Lászlóffy Csaba folyamatos alkotóvágyban ég, köznapi tapasztalatai, olvasmányai, mások ösztönzései számára folyamatos és kimeríthetetlen ihletforrást jelentenek. Ebben a folyamatosságban tanulságos szerepe van annak a kivételes érdeklődésnek, amellyel a világirodalom, az egyetemes magyar irodalom és különösképpen az erdélyi magyar irodalom neves mestereivel ismerkedik – a mindennapi olvasás az ő számára nem pusztán tájékozódást és kulturális élményt jelent, hanem a költői ihlet folyamatosan feltörő forrását is, ennek a forrásnak a gazdagsága, változatossága buzog fel verseiben.
A versek születésénél szerepet játszó ösztönzéseket szinte állandóan megjelöli, az idézett vagy hivatkozott szerzőkről igen gazdag listát lehetne összeállítani. Csupán példaként citálok itt néhány nevet: a magyar irodalomból Amadé László, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Virág Benedek,  Vörösmarty Mihály, Arany János, Ady Endre, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Szabó Lőrinc, József Attila, Radnóti Miklós, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Hubay Miklós, Orbán Ottó, az Amerikában élő Makkai Ádám, az erdélyi magyar irodalomból Kós Károly, Karácsony Benő, Palocsay Zsigmond, Szilágyi Domokos, Csiki László, Vásárhelyi Géza, Kovács András Ferenc, a világirodalomból (az egyetemes kultúrából) Horatius, Ovidius, Villon, Montaigne, Shakespeare, Pascal, Beethoven, Hegel, Nietzsche, Hölderlin, Puskin, Baudelaire, Rimbaud, Mallarmé, Rilke, Celan, Borges, Beckett, Lowell, Bulat Okudzsava, vagy éppen a Nobel-díjas svéd Tranströmer és a zeneszerző Gustav Mahler vagy a román Ionesco, Doinas és Sorescu nevét. Ezek a nevek: idézések, ajánlások, hivatkozások tulajdonképpen egy kisebb lexikont kívánnának a kötetek záró lapjain. Alig tudok olyan korunkbeli magyar költőt, aki verseiben olyan gazdag és széles kulturális körképet festene, mint Lászlóffy Csaba. Ha jól számolom, a két kötet összesen száznyolcvannyolc költeménye fölött nagyjából kilencven ajánlás vagy hivatkozás olvasható, talán az is utalhat valamire, hogy a legtöbb ilyen hivatkozásnak Ady Endre a címzettje vagy idézettje.
 Nem csak a folyamatos tájékozódást mutatja mindez, a költői „hommage”-ok egy sajátos alkotói eljárásra is vallanak, arra, hogy a költő mintegy a saját világképébe, gondolkodásába, személyiségébe integrálja az európai és a magyar kultúra mindenképpen utat mutató, ösztönző például szolgáló értékeit, ezekre az értékekre hivatkozik, őket idézi fel, gondolom részben biztatásul önmaga (és olvasói) számára. Erre a biztatásra, mint a kisebbségi irodalom szószólójának van szüksége: a kisebbségi író önvédelmét és identitását ugyanis sohasem a „hatalom védte bensőség”, hanem mindig a kultúra és persze a világkultúra, az európai kultúra alapozza meg. Mindez Erdélyben különben is nagy hagyományt jelent, gondoljunk a nyugat-európai művészet és az erdélyi népi építészet szellemiségét egyesítő Kós Károlyra, a mindig az európai irodalomra hivatkozó Kuncz Aladárra, a kisebbségi lét elesettségében Európához fellebbező Dsida Jenőre. Lászlóffy Csaba hivatkozásainak és idézeteinek a stratégiáját is az jelöli meg, hogy az egyetemes magyar és az európai hagyomány és szellemiség örökségét állítja a kisebbségi létben szerzett nehéz tapasztalatokkal szembe, erre az örökségre hivatkozva épít magának tágasabb szellemi hazát. A nagy elődöket és társakat idéző soroknak ezért nem csak poétikai, hanem „kisebbségetikai” értelme is van.
A két új kötet igen tágas eszmei és érzelmi panorámát tekint át, ebben egyaránt és egymással összefüggésben kap szerepet az erdélyi magyar, a lokálisan nem rögzíthető (vagy Kárpát-medenceinek minősíthető) magyar és az egyetemes emberi tapasztalat. Mondhatnám ezeknek a természetesen egymással szorosan összefüggő tapasztalatoknak a „lírai enciklopédiája” a két kötet. A versek meghatározó élménye a diaszpóra-lét, amely a közösségi tapasztalatok szüntelen regisztrálását és értelmezését követeli meg. Erről az emberi és közösségi létformáról ad lakonikus beszámolót egy Borges-mottó („Tudni szeretném, ki hordozza múltam”) sokatmondó feltüntetését követve az Egy behavazott látogatóra című költemény: „A diaszpórák nosztalgiája. Minden / ingatag; a zavaros útvesztők a homályban, / a durva szavak, az éjszakák megejtő mákonya / és a csordultig telt álomból felriasztó / zokogás – a nem felejtés kijózanodáskor.” Ez a néhány soros vers keserűségről, majdnem reményvesztésről tanúskodik, és a két verseskönyv alaphangját kétségtelenül a személyes és közösségi tragédiák közeli megtapasztalása alakítja ki.
Az elégikus és időnként tragikus érzésvilág és hangütés a két verseskönyv alaphangját szabja meg, és ennek nem csak az a magyarázata, hogy a költőnek mind gyakrabban kell megküzdenie a múló idő tapasztalatával, a testi szenvedésekkel, a közösségi szorongások is átütnek a szavakon: ott vannak a versek retorikájában és metaforikus világában. Ez a keserűség üt át A legenda ára (szabálytalan) hexameterein: „nincs hova mentsd magad Istened átka, szeszélye elől már. / Zöld epenyáltól sűrű, összekevert köpeted majd / hátrafelé röpül, angyali fényben elúszva, süvítő / patkányként, míg lábad alól elrúgod a partot; / mint tenger-nagy-öregségével tette Faust is.” És ez a keserűség, nem egyszer a reménytelenség árad az erdélyi tapasztalatokat rögzítő versekben, így A tordai temetőben vagy a Nemlét-foszlányok című versek soraiban. Az utóbbiból idézek: „A tordai sikátorban ki teszi föl neked / az esedékes keresztkérdéseket? / A bölcsek kövét kutató elmék szét- / széledtek (észre sem vetted?); csak a / köznapi szavak tartják még össze / úgy-ahogy a provincia zsoldosait.” Aki tudja, hogy Lászlóffy Csabának Torda a szülővárosa és azt is tudja, hogy ez a valamikor történelmi szerepet játszó erdélyi magyar város mára elveszítette eredeti identitását, az személyesen éli át a közös tragédiát.
A történelmi és közösségi sorsfordulatok mindazonáltal, ahogy ezt az erdélyi irodalom hagyományai (például olyan költőknél, mint Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László, Dsida Jenő és folytathatnám a névsort) mutatják, egyszersmind az ellenállás készségét és erejét is felkeltik. Így lesz az ellenálló készség vallomása például az Elégiák a nem üres űr egy martjáról című vers, ez a „kétségbevonhatatlanul kifakult történetek” megőrzésében látva a költő feladatát, a vigasztalan hanyatlás képzetéig jut el, a költemény záró sorában mégis ellenállásra biztat: „Halálba hanyatló arcok foszlott gobelinjei – / hány gondolatra nincsen bűnbocsánat (te ne tudnád: két hamis / esküt, hazugságot elválasztó küszöb)? A célhoz érés illúziója / balga álom. Azért túl könnyen ne adjátok meg magatokat.” Az ellenállás morálja különben igen erős hangsúllyal van jelen mindkét új verseskönyvben, jóllehet a költő azt is tudja, hogy ennek az ellenállásnak korlátozottak az esélyei. Erre utal a Mogorva órán című költemény, ezt teljes szövegében idézem: „A tagadás méltósága. Méltatlansága. A tagadás kora. / (A tagadások évszaka? – nem állítottam ilyet / soha.) A tagadás légvára – lázas koholmánya. / Lélekszakadva, szótól szóig, szobáról / szobára. A tagadás terhe, elvermelt titkok / gyötrelme. S a kockázat: a fellapozhatatlan / hajnalok (többé már nem lehetsz szabad) - / eljön a nap, midőn a kegyelem s az önsajnálat / kimért össztüzében leterítve, önmagad / cinkos áldozata vagy.”
A szorongást keltő tapasztalatokkal szemben valamilyen sztoikus életérzés kínál(hat) védelmet, vagy inkább: növelheti meg az ellenállás készségét. A sztoikus életfilozófia különben is meglehetősen általános korunk erdélyi (és persze magyarországi) költőinél. A görög Epiktétosz és Zenón, valamint a római Seneca és Marcus Aurelius nevéhez köthető bölcseleti iskola az emberi élet tragikus tapasztalataival és a társadalom aligha orvosolható igazságtalanságaival számot vetve tanította azt, hogy ezeknek a tapasztalatoknak és igazságtalanságoknak az emberi méltóságot soha fel nem adó elviselése hozhatja meg a lelki békét, és ahogy a filozófiatörténet tanítja, négy „alaperényben” fedezte fel az ember lehetőségeit, mondhatnám a keserves tapasztalatok: az igazságtalanság, az erőszak, a betegség „tálélésének” lehetőségeit. Ezek: az erkölcsi belátás, a bátorság, a higgadtság és az igazságosság – valójában mind a négy sztoikus erény átszövi Lászlóffy Csaba költészetét. A költő, mint már szó esett róla, tételesen is hivatkozik az újkori európai bölcseletnek olyan sztoikus mestereire, mint Pascal és Montaigne. Például A lelki egyensúlyával összeférhetetlen Pascal című versre gondolok, amely idézi is a francia gondolkodót: „Kiskoromban mindig elzártam a könyvemet; / de mivel néha megesett velem, hogy tévedek… / nem bíz/hat/tam többé magamban.” Az antik, a keresztény és a modern sztoikus hagyományt idézik az olyan költemények, mint A birodalom árnyéka: „Tegyük fel, hogy megállt az idő! / Nyugvóhelyed füves apály vagy tűzhányókráter. / A fagyos föld alatt mi van? Hátha nincs is titok. / Örökös változásban (!), s mégis a régi módon / ismétlődik minden. Kinek az üdv, kinek a kárhozat? / – te megosztott emberiség.”
Az imént mondottakat igen sok költemény igazolhatja, talán elegendő, ha olyanokra utalok, mint az Ami enyém volt, az Eltávolodás a hangtól, a Tomas Tranströmer emlékének szentelt T.T.-trilógia, a Ma még mint individuum, a Dracu la Ureche – A férfiasság avagy az önzés dilemmája, A holt terek közhelyei, Az átváltozások, a Beckett-apokrif, a Jelenések – Cholnoky Jenő-vázlat, a Kiüzetés vagy inkább önpusztítás, a Mint sebzett tárgy, a Csapongó elmegyógy-korok avagy Anyegin látomása, a Küzdelem Meduzával, a Hamvas Béla-elégia, az Omar Khájjám hattyúdala, A veszteségek kínja, az Abnormális elégia – valamennyi költemény, mondjuk így, „bölcseleti elégia”, ezek adják a két új verseskönyv alaphangját, ezek mutatják azt, hogy Lászlóffy Csaba költészetén milyen erős nyomokat hagyott nemcsak az erdélyi magyar tapasztalat, hanem a nagyvilág múlt- és jelenidejű kultúrájának mélyen átélt ismerete. Mindkettővel meg kellett küzdenie.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében