Folytatás előző lapszámunkból
Regény az anyanyelvről
A népszerű „lírai szociográfia” az erdélyi szórványmagyarság történelmi tapasztalataira. és gondjaira, az anyanyelvi kultúra veszélyeztetettségére figyelmeztet, egyszersmind hitet tesz ennek megmaradása mellett. Az erdélyi magyarság anyanyelvét, mint egy történelmi és kulturális emberközösség legnagyobb értékét állította előtérbe az 1977-ben megjelent Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszéregény is. Sütő Andrásnak ez a műve azt mutatja be, hogy egy erdélyi magyar kisfiú – az író kisunokája – miként veszi birtokába szüleinek nyelvét s vele a szülőföldet, a természetet, az emberi 1et kisebb-nagyobb dolgait. A megismerés és megnevezés elemi kalandjának vagyunk tanúi, Sütő András egy emberi személyiség „második születése” mellett vállalja a szellemi bába szerepét. Unokáját kísérgeti felfedező útjain – Marosvásárhelyen, Kolozsvárott és Pusztakamaráson –, hozzá édesgetvén az anyanyelv szavait. A nyelv birtokbavétele magának a világnak a birtokbavételét jelenti: így tanította ezt az ősi tapasztalat, és így tanítja manapság a modern nyelvbölcselet. A pedagógiai esszéregény tulajdonképpen az anyanyelv és az anyanyelvi kultúra birtokbavételének regénye, amely éppen a nyelv fennmaradásában jelöli meg a nemzetiségi közösség fennmaradásnak zálogát. Nem kevés az, aminek az író kisunokája a birtokosa lesz: sok ezer szóalattvalója lesi hívását, parancsait. Az anyanyelv a lélek elemi gazdagsága, a személyiség aranytartaléka, nélküle minden más gazdagság fedezetlen papír csupán.
A növekvő s gyarapodó emberi személyiség az anyanyelv szavai révén kerül kapcsolatba a körötte élő emberi közösség történetével. László körül ott él a múlt, a kisfiú bölcs fejedelmekkel és tudós írókkal ismerkedik: Mátyás királlyal és Bethlen Gáborral, Petőfi Sándorral, Arany Jánossal és Kemény Zsigmonddal – az ő emlékével éppen Pusztakamaráson. A szavak sorsa nemegyszer tragikus. Sütő András, a szavak művésze nemcsak a szó súlyát és hatalmát ismeri: gyengeségét is. A szavak kiszolgáltatottan állnak a nagy történelmi viharok előtt, a szélvész letarolhatja őket, az áradás elmoshatja egy részüket. A kisebbségi lét vagy a szétszóródás mindig szörnyű pusztítást visz véghez közöttük. Jönnek az új nemzedékek és ajkukon rendre fogyatkoznak az anyanyelv szavai. A könyv egyik feledhetetlen jelenete: mezőségi gyerekek katonásdit játszanak, „török csapat, román csapat, Sándor volt a magyar katonaság. Egy szót halljunk bár tőled a csapatod nyelvén, Sándor. Az egyszemélyes csapat ekkor elkiáltotta magát: »Petőfi!« Magyar anyától született, de már csak ezt az egyetlen »szót« tudta magyarul. Ki tudja, merre ragadt meg emlékezetében szélsodorta nyárfalevélként a különös fogalom”.
„Engedjétek hozzám jönni a szavakat” – kérte az erdélyi magyar író, miközben családja legifjabb tagjával, majdani örökösével elindult az anyanyelv nyomában. Valójában egy különös „népszámlálást” végez: a szavak országában, akár nagy elődei, akikre ő maga hivatkozik: Petőfi Sándor, Arany János, József Attila. Az örökség, amely a kisunokára vár, valóban veszendő „tündérbirodalom” lenne: „csattogó tehervonatok között egy imbolygó kalitka”? Sütő András nemcsak unokája kedvéért gyűjtötte maga köré a szavakat, azért is, hogy ezt a „tündérbirodalmat” segítsen megtartani sorsának nehéz óraiban. Hogy az „imbolygó kalitka” elkerülhesse a csattogó acélkerekeket.
Esszé és útirajz
Az erdélyi magyarság történelmi és kulturális értékeit mutatják be Sütő András naplójegyzetei, olvasónaplói, irodalmi tanulmányai és útirajzai. Ezeket gyűjti egybe Rigó és apostol, Istenek és falovacskák, Az Idő markában, Sikaszói fenyőforgácsok, A lőtt lábú madár nyomában, Szemet szóért, Heródes napjai című köteteiben. Sütő András értekező prózája, esszéírása, irodalmi publicisztikája eredendően közösségi jellegű, a szolgálat jegyében alakult. Erre a szolgálatra nevelte, buzdította őt a szülői házban és az iskoláskorában elsajátított magyar protestáns hagyomány és etika. Olyan örökség, amelyet műveinek tanúsága szerint mélyen élt át és következetesen vállalt. Egy hányatott sorsú emberi közösség jelene és jövője iránt érzett felelősséget, elkötelezettséget; irodalmi tanulmányaiban, emlékező írásaiban vagy éppen interjúk sorában ennek a közösségnek a gondjai és törekvései foglalkoztatták. Írókról és művészekről – a többi között Kemény Zsigmondról, Orbán Balázsról, Tamási Áronról, Veres Péterről, Illyés Gyuláról, Asztalos Istvánról, a festő Nagy Imréről – beszélt, nyitott koporsóknál vett búcsút barátaitól, írótársaitól, ifjúságának emlékeit gyűjtötte egybe, távoli országokban: Itáliában, Iránban vagy Amerikában szerzett élményeiről számolt be, valójában mégis mindig az anyanyelv sorsáról, az erdélyi magyarság helyzetéről, tennivalóiról adott számot.
Irodalmi tanulmányait, úti beszámolóit és önéletrajzi vallomásait a legnemesebb „pedagógiai” szándék hatja át, az erdélyi magyar író azt akarja, hogy gondolatai és eszményei közösségi felismerésekben s elhatározásokban éljenek tovább. „Varázskörei” nyomán virtuális „nemzetpedagógiai” katedra jött létre, erről a katedráról olyan igazságok hangzottak el, amelyekre nemcsak az erdélyi magyarságnak, hanem a többségi nemzetnek és az egyetemes magyar szellemiségnek is figyelnie kell(ene). Sütő András igazságai ugyanis nemcsak a „sajátosság méltóságát”, azaz egy kisebbségi népcsoport jogos törekvéseit és közösségi önérzetét fejezik ki, hanem egyetemes emberi értékeket is, minthogy a politikai méltányosság, a kölcsönös megértés, a kulturális és történelmi értékek megbecsülése olyan ésszerű és humánus normákat jelentenek, amelyeknek e drámai módon megosztott világban általánosan is érvényesülniük kellene.
Sütő András szavának többnyire elégikus lejtése van, mégsem a panasz a jellemző rá, hanem a biztatás, a reménykeltés, az erőadás. Ennek a biztató reménynek a mozgósítása érdekében tartja számon és világítja meg szüntelenül az erdélyi magyarság hagyományait, szellemi múltjának és jelenének igaz értekeit. Az erdélyi magyar kultúra értékekben gazdag múltját eleveníti fel, az anyanyelvi oktatás nagyszerű példáira – így a Bethlen Gábor alapította nagyenyedi kollégium kultúrateremtő hatására figyelmeztet, az erdélyi magyar politikai gondolkodás időszerű örökségét – például Kemény Zsigmond politikai józanságát és realizmusát – idézi olvasói emlékezetébe, a népszolgálat és a szülőföld iránt érzett hűség gyönyörű művészi dokumentumait – Tamási Áron munkásságát – ajánlja a jelenkor figyelmébe. Mindezt azért, hogy a hűség és a szolgálat évszázadokon átívelő szelleme eleven maradjon a jelenben, a Történelem és az Idő szorításban.
Útirajzainak hasonlóképpen eszméltető tanulsága van, az ókori perzsa birodalom emlékeivel és a világhódító Nagy Sándor korával ismerkedve arra figyelmeztet, hogy egy erőszakos hatalom kényszerképzetei miként tehetik tönkre egész emberi közösségek életét, és pusztíthatják el az emberi társadalom nagy értékeit. Ez utóbbi fejtegetésnek – a román diktatúra tombolása idején – példázatos jelentése, időszerű értelme volt. Sütő érvei mindig meggyőző erővel hangzottak, és nemcsak érvelésének logikája győzte meg olvasóját, hanem előadásának magával sodró érzelmi ereje, nyelvi gazdagsága és tisztasága is. Sütő András irodalmi tanulmányaival, emlékező írásaival, útirajzaival a magyar esszéirodalom lett gazdagabb: a Nagyenyedi fügevirág és a Perzsák írójának minden bizonnyal a modern magyar esszéirodalom klasszikus mesterei között van a helye.
Történelmi és erkölcsi példázatok a színpadon
A magyar színpad egyik legnagyobb eseménye a hatvanas és hetvenes években minden bizonnyal Sütő András drámáinak folyamatos jelenléte volt. Nemcsak azért, mert ezek a drámák egy emberi közösség valóságosan drámai sorshelyzetei nyomán születtek, emlékezetes hőseik, forró színházi atmoszférájuk és eredeti nyelvezetük következtében is. Sütő András a nemzeti dráma nagy hagyományait követte, mégis mindig újat tudott mondani; a színházművészet és a közönség egyaránt műveinek vonzásába került. Drámai műveinek mindig mozgósító szerepet szánt, azt akarta, hogy művei emberi helytállásra neveljék azt a közösséget, amelynek elkötelezte magát. „Az én vágyam az volt – mondja a drámáiban testet öltő szándékról Varázsköreim című, vallomásos esszévé alakított nyilatkozatában –, hogy színháztermeinket olyan sokaság vegye birtokába, amelynek nemzetiségi eszmélete a kollektív sorsviselés (és alakítási szándék) jegyében radikalizálódik. Sajátosságunk – tehát önmagunk – méltóságának immár meg-meglobbanó közösségi tudatával.”
A kisebbségi sors történelmi tapasztalatait és tanulságait foglalják össze Sütő András drámai művei, különösen nagysikerű történelmi s mitologikus drámatetralógiája. Ennek első darabja, az Egy lócsiszár virágvasárnapja című 1975-ben bemutatott műve. A drámai cselekmény Heinrich von Kleist Kolhaas Mihály című kisregényére épül: két emberi egyéniséget és ezzel két lehetséges magatartást állít színpadra. A címben szereplő hős és Nagelschmidt barátok, egyszersmind ellenfelek, sorsukban, magatartásukban és végzetükben parabola rejlik: a dráma az igazságtalan hatalommal szemben védtelenül maradó ember lehetőségeit és feladatait jelöli meg.
A dráma üzenete valójában az Anyám könnyű álmot ígér kisebbségi stratégiáját utasítja el, a nevezetes önéletrajzban ugyanis, mint láttuk, az a gondolat kapott hangot, miszerint egy veszélyeztetett emberi közösségnek okos politikával ki kell térnie a hatalmi erőszak elől. A drámában Sütő már arról beszél, hogy az emberi méltóság fenntartásának morális parancsa megkövetelheti az ellenállást. A példázatos értelmű történelmi dráma hőse, noha eredetileg a feltétlen törvénytisztelet és a békés visszavonulás híve volt, végül is rákényszerült arra, hogy fellázadjon a szabadságát béklyóba kötő törvények, a hatalom önkényessége ellen, és e lázadásában el kell jutnia a végsőkig: az erőszakos cselekedetig és az önfeláldozásig.
Hasonlóképpen a történelem színpadán játszódik a Csillag a máglyán (1974) című darab. Sütő ebben a művében két határozott karakterű történelmi egyéniséget állít szembe egymással: a Genf városát kormányzó Kálvin Jánost és az inkvizíció börtönéből menekülő, majd Genfben máglyára küldött Szervét Mihályt. Mindketten egyféle történelmi igazságot képviselnek: Kálvin, aki meg akarja szilárdítani a reformáció eredményeit, a hatalom, Szervét, aki a minden hatalmi igazságban okszerűen kételkedő ember észérveit szólaltatja meg, az emberi értelem igazságát. Valójában mindketten tragikus figurák: Kálvin, midőn máglyára küldi fiatalkori barátját, saját ifjúkori önmagával kerül szembe, s a hatalom birtokosaként is szenvednie kell, Szervét pedig éppen gyanútlan jóindulata következtében lesz áldozat. A nagyobb igazság mégis az övé, minthogy Kálvin, miután megmenekült az inkvizíció fogságból, maga is kegyetlen inkvizítorrá válik, Szervét viszont halála árán is ragaszkodik az emberi személyiség legfőbb jogához: a szabad gondolkodáshoz. „Nem idomításra; gondolkodásra születtem – mondja. – Embernek születtem, aki nemcsak testével: a gondolataival is rendelkezni akar.”
Kettejük vitájában az övé lesz az erkölcsi győzelem, a két drámai hős pusztító konfliktusának egyetemes, sőt időszerű jelentése volt: Sütő egyfelől a. korábbi igazságtalanságok ellen támadó forradalmak későbbi elfajulására, másfelől arra utalt, hogy a szellem és a szabadság képviselőinek akkor is ki kell tartaniok igazságaik mellett, ha életük a tét. Ezt az igen szigorú morális követelményt érzékeltetik a dráma igen feszes dialógusai is, amelyek a hitvitázó drámák régi hagyományát elevenítik fel.
A Káin és Ábel című mitologikus dráma a bibliából meríti anyagát, s eltávolodva a történelemtől, az emberi lét általános konfliktusait állítja előtérbe. Tárgya mitikus és időtlen, nincs köze e történelemhez, ellenkezőleg, az ember két lehetséges magatartásmódját: „életstratégiáját” veszi vizsgálat alá. A bibliai hagyományok értelmében Ábel a szelídség és az ártatlan áldozat jelképe, Káin pedig a gőgös magabiztosságé és a testvérgyilkosságtól sem visszariadó gyűlöleté. Sütő András átértelmezi ezt a mitikus parabolát: az ő Ábele szüntelenül megalázkodik, megalázkodása ugyanakkor képmutató, minthogy mindig véres áldozatot mutat be, látszólagos alázata mögött így kegyetlenség rejtőzik. Káin vele szemben a „felemelt fejű” ember példája, aki Isten előtt sem tud megalázkodni, és éppen emberi méltósága következtében válik akarata ellenére gyilkossá. A két mitikus hős ugyanakkor teljesen egymáshoz tartozik, Sütő arra utal, hogy Káin és Ábel a minden emberben benne rejlő kettősséget mutatja be. Ő mindenesetre a Káin által képviselt önérzetességet értékeli nagyobbra, hiszen a megalázkodás és a félelem éppen az ember ember voltát: méltóságát és szabadságát tagadja meg. Ezért Káin igazságára szavaz: „Mert ha porból lettünk is: emberként meg nem maradhatunk az alázat porában.”
Az „emberi lényeg” védelme és a „sajátosság méltósága” mellett érvel a drámatetralógia záró darabja: A szuzai menyegző című történelmi dráma is, amely a Perzsák című úti beszámoló „tűnődései” nyomán született. A makedón Nagy Sándor birodalomépítő terveinek bukását ábrázolva leplezi le az erőszakos asszimiláció embertelenségét. A világhódító hellén uralkodó úgy akarja birodalmát biztos alapokra helyezni, hogy lélekben megtöri a meghódított népeket, s leányaikat a görög katonákhoz kényszeríti feleségül. Ezt az embertelen hatalmi erőszakot utasítja el a dráma görög hőse: Parmenion, aki az uralkodó híveként próbál szolgálni egy emberségesebb politikát. A dráma az írónak azt a meggyőződését fejezi ki, hogy az erőszakos hódítás, az idegen népek leigázása sohasem lehet emberséges: az erőszak erőszakot szül, és a féktelen hatalmi ambíciók mindig a legvéresebb ösztönöket szabadítják el: a hatalmi renden belül nem lehet elkerülni ennek embertelen következményeit, csakis a végleges szakítás és a teljes szembefordulás őrizheti meg az ember erkölcsi integritását. Végül a kompromisszumot kereső Parmenionnak is el kell buknia.
Történelmi tragédia és népdráma
Sütő András drámai tetralógiája az egyén és a hatalom konfliktusát vizsgálja, és ebben a konfliktusban rá lehet ismerni a romániai magyarok és a bukaresti diktatúra szembenállására, ugyanúgy, mint magának az írónak és a föléje tornyosuló politikai hatalomnak a drámai összeütközésére. Talán még nyíltabban világítja meg ezt a konfliktushelyzetet az 1987-ben bemutatott Álomkommandó című alkotás. „Történt Auschwitzban és történik bárhol, ahol megtörténhet” – olvassuk a darab elé írt mottót. Sütő egy manapság nem ritkán használt dramaturgiai fortélyt alkalmaz: a színpadon színházat játszanak, és ennek során egy kisváros színtársulata a holocaust szörnyűségeit eleveníti fel. A színielőadáson felidézett tragédia ismétlődik meg a színházat övező társadalomban, amely felett egy diktatórikus, idegengyűlölő hatalom uralkodik. Ez a hatalom, amelyben az 1989- ben megbuktatott romániai diktatúrát ismerhetjük fel, ugyanazt az intoleranciát képviseli, mint a színházi előadásban életre keltett auschwitzi pokol: a közelmúlt és a jelen elkeserítő tapasztalatai fonódnak itt össze, s ha a „színház a színházban” a közép-európai zsidók rettenetes tragédiáját mutatja be, a színház körüli világ, a maga erőszakos és manipulatív intézkedéseivel az erdélyi magyarság jelen megpróbáltatásaira utal. Figyelmeztetés rejlik ebben, ahogy a színpadi játék egyik szereplője mondja: „Auschwitz után drámát sem írni kell, hanem megakadályozni! Elhárítani! És tiltakozni, tiltakozni fulladásig!” Ez a tiltakozás az emberi méltóságra és szabadságra támadó erőszakkal száll szembe, és a protestálásnak ezúttal is morális ereje, értéke van.
A színpadi művek egy másik, inkább hagyományos változatát azok a „székely” drámák és játékok, mondhatnók: „népdrámák” képviselik, amelyek Tamási Áron és Nyírő József munkássága nyomán jelenítik meg a székely nép történelmi hányattatásait és kiszolgáltatottságát. A székely népi játék allegorikus formavilága Sütőnél korábban is érvényesült (a Pompás Gedeon vagy a Vidám sirató egy bolyongó porszemért színpadán), mindamellett most vált az erdélyi magyar sorstapasztalatok kifejezésének eredeti eszközévé. A korábbi „vidám játékok” könnyedén szatirikus hangja mögött is súlyos mondanivaló rejlett: aggodalom egy emberi közösség jövője miatt. Sütő sohasem enyhítette a drámai konfliktusokat, számot vetett a kudarcokkal is, éppen e konfliktusok és kudarcok ellenében képviselte a „sajátosságnak” azt a méltóságát, amely az emberi méltóság és szabadság egyetemes eszményeivel azonos.
Minderről az Advent a Hargitán című nagysikerű drámai játékában, majd az Ugató madár című történelmi drámájában tett bizonyságot. Az előbbi bevezetőjében a következőket szögezte le: „Emberi létünk lavinaveszedelmeit – ha megpróbáltuk is csönddel csitítani – el nem kerülhettük. Mert akárhogy helyezkedtünk is, mindig alattuk maradtunk, ha egyszer oda rendelt a sors. Békésebb nyughelyet keresve elvándorolhat a. madár, a kárpáti gímszarvas, szélfútta magvainak útján még a gyökeres fa is, ám kegyes-egyetlen szülőföldjét lélekcsonkulás nélkül az ember el nem hagyhatja.” Sütő András drámái Illyés Gyula és Németh László történelmi darabjainak, majd Tamási Áron népi játékainak dramaturgiai hagyományát vették át és fejlesztették tovább, midőn példázatos értelmet és jelen idejű távlatot adtak a történelmi eseményeknek, akár a közelmúlt eseményeinek. Árnyalt emberábrázolásuk, mesteri szerkezetük és erőteljes színpadi nyelvük következtében is igen nagy szerepük volt az egyetemes magyar drámairodalom megújulásában, az erdélyi és a hazai színházi kultúra fejlődésében.
Naplójegyzetek a történelemről
Az erdélyi magyar író nemcsak a műhelyben és nemcsak a művészi alkotásnak él. Részt kell vennie, szerepet kell vállalnia a nemzeti kisebbségként körülötte élő közösség küzdelmeiben is. Ez nemcsak közéleti fellépést, hanem olykor egyéni áldozat- és kockázatvállalást követel. Sütő András is részt vett az erdélyi magyarságnak abban a politikai és szellemi küzdelmében, amely a nemzeti kultúra védelmében, a nemzeti kisebbség emberi jogaiért folyik. Ez a küzdelem nem éppen veszély nélküli, minthogy éppen a román diktatúrát megdöntő 1989-es történelmi változások után Romániában minden korábbinál jobban felerősödött a román nacionalizmus, és különösen 1990 tavaszán napirenden voltak a súlyos etnikai konfliktusok. Sütő András ebben az időben vezető szerepet vállalt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Maros megyei szervezetének vezetésében, az ő szavára szerveződött meg az az impozáns marosvásárhelyi békés demonstráció, amely a magyar iskolák helyreállítását követelte, s ő vált a kisebbségellenes erőszak egyik ártatlan áldozatává. Aki a televízió képernyőjén látta a súlyosan sebesült Sütő Andrást, miután elvakult román soviniszták verték össze husángokkal és fejszével a márciusi magyarellenes pogrom idején, az tudja, hogy kisebbségi írónak lenni nemcsak küldetés, hanem civil hősiesség dolga is.
A zajló időben néhány szépirodalmi alkotás, például az 1995-ben készült Balkáni gerle című színdarab, még inkább több kötetre való naplófeljegyzés ad képet mindarról, amit az erdélyi magyarságnak és személy szerint Sütő Andrásnak a nyolcvanas években, a kilencvenes évek elején át kellett élnie. A Naplójegyzetek, a Szemet szóért és a Heródes napjai című kötetek megrendítő egyéni és közösségi megpróbáltatásokról hoznak hírt, egyszersmind a szülőföld iránt érzett hűséget és a megmaradás reményét is megszólaltatják. És ahogy az egyik naplókötet elé írott bevezetésben olvasható, megszólaltatják a kisebbségi írástudó erkölcsiségének végső foglalatát is: „Etnikai létének puszta megmentése végett háromnegyed évszázada vívja küzdelmét Romániában Erdély magyarsága. Aki e nép fiaként ugyancsak kisebbségi sorsban élve keresi létének értelmét, e közösségi küzdelemből nem vonhatja ki magát. Ez erkölcsi és fizikai lehetetlenség. Amikor a történelem egy nemzeti közösséget azzal büntet, hogy annak bizonyos ideig minden erejét a fennmaradásra kell koncentrálnia, akkor ez alól senki számára nincs kibúvó. Az ítélet a közösség minden tagjára érvényes; így tehát az átok megtörése is csak közösségi küzdelem útján lehetséges.”
A nehéz tapasztalatok, következésképp a nehéz álom terhével viaskodó Sütő András végül is az egész nemzetnek adott példát arra, hogy miként kell ezekkel a súlyos terhekkel megküzdeni. Tette ezt akkor is, midőn éppen saját közösségének néhány tagja részéről érték méltatlan támadások réges-régen elhangzott és elévült egykori nyilatkozatok vagy újságcikkek miatt. Tudjuk jól, erkölcsi ítélőszéket általában azok szoktak tartani, akiknek fiatalságuk következtében nem volt módjuk elkövetni apáik tévedéseit. Sütő András írói és szellemi, emberi és erkölcsi örökségének mindez mit sem árthat. Voltak idők, nem is egyszer és nemcsak másfél évtizede, midőn neki kellett vállalnia a magyar lelkiismeret küldetését, akár súlyos betegségével küzdve is. Márpedig az irodalom, ha igazán irodalom, mindig egy emberi közösség, egy nemzet lelkiismerete. Ebből a lelkiismeretből származik a megmaradás életereje és az írói életmű megmaradása.
