"Csak álmodtam. Talán egy évszázadot."
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 4. (666.) SZÁM –FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Zoon politikon
NAGY BORBÁLA RÉKA
„Már-már szabadnak érzem magam saját magamtól is” - Beszélgetés Ács Margit íróval, esszéistával, kritikussal
SELYEM ZSUZSA
Hogyan lettem én is bestia
Ugron Nóra
MAFINN 1. - Nyulak és egyéb állatfajták
MÁRTON EVELIN
Aram
Murányi Sándor Olivér
Vágta
Kabdebó Tamás
A Nagyvilágon e kívül? – avagy belül!
Borsodi L. László
Összeér, utolsó
JÁGER SIMON
versei
Váradi Nagy Pál
Négyesbúvár
Horváth Előd Benjámin
Amíg kihűl - Horváth Előd Benjámin interjúja Gondos Mária-Magdolnával
Precíz kísérletek Gondos - Mária-Magdolna verseiről
Fried István
„Arról, amiről kell, nem lehet beszélni” - (2014-es Vízimozi, Papp Attila Zsolttól)
LUKÁCS NIKOLETT
Oscar Wilde hatása Magyarországon
Oláh András
versei
Szőcs István
Önbírálat – félresugallás miatt is
FERENCZI SZILÁRD
Mielőtt a fiú felnő
CSUSZNER FERENCZ
Güllen – Kolozsvár, Kolozsvár – Güllen! Beszállás!
Papp Attila Zsolt
Ha újra eljő a gyermek
MOLNÁR ZSÓFIA
Életmondás
Szekernyés János
A korszerűség elkötelezettje
Jakabffy Tamás
Gáláns táncok – Terényi Ede parkettjén
Márciusi évfordulók
 
MÁRTON EVELIN
Aram
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 4. (666.) SZÁM –FEBRUÁR 25.

(részlet a Mankurt című regényből)

 Gurgen látta, ahogy a nő megközelíti a magaslest, leold a hátáról egy batyut, amelyből váratlanul egy kisgyermek ugrott ki és ügyesen kapaszkodni kezdett a meredek létrán. Gurgen egy pillanatra elbambult, aztán célozott és lőtt. Az asszony azonnal elterült a hóban. Éppen ebben a pillanatban ért fel a gyerek a les tetejére. Gurgen felugrott és lépett egyet feléjük, de a föld hirtelen megnyílt alatta, és mire észbe kapott volna, belezuhant a csapdába. A falubeliek csak harmadnap kapták meg felnyársalódott hulláját.
A gyerek rémülten nézte a magaslesről, ahogy az anyja körül pirosra festődik a hó. Halkan szólongatta, hiába. Nem mert megmozdulni. Estefelé egy falkányi farkas jelent meg, és a test körül kezdtek kerengeni, vicsorogva tépdesték egy darabig, majd elvonszolták.
A gyermek az iszonyattól és a hidegtől teljesen megnémult, sírni sem tudott, de azért lemászott a lesről, és simogatni kezdte a véres havat. Ma már csak arra emlékszik, hogy egyszer csak melege lett, elszédült, és aztán semmi. Semmi.

Nazil anyó házikója hirtelen megtelt a falubeli asszonyokkal. A kályhán szikkadó birsalmák illatát hamarosan elnyomta a szaggá sűrűsödött düh.
– Milyen zabigyereket hoztál már megint ide a nyakunkra? Mutasd csak, hadd látom a pofáját! – utasítgatta Nazilt egy hórihorgas vénasszony.
– Hagyjad szegényt. Alig volt benne élet, a magasles tövében találtam megfagyva. És tiszta vér volt körülötte a hó – súgta Nazil, és a gyerek felé nézett.
– Aztán miféle szerzet ez a kölyök? Cigánypurdé, mint a másik? – kérdezte az egyik kendős asszony és a szoba sarka felé bökött.
A „cigánypurdé” maga elé köpött, egykedvűen bámulta a tüzet.
– Micsoda istentelen dög, kár az ilyennek enni adni. És lop is – mindenhonnan lop! – mondta egy másik, és ő is kiköpött, majd keresztet vetett. Mutasd az új szerzeményt! Lássuk kiféle-miféle, hátha felismeri valamelyikünk – mondta, és meg sem várta, hogy Nazil anyó megmoccanjon, egy rántással maga elé penderítette a kisfiút.
– Istenem! – sikoltott fel egy sokadik fehérnép – hiszen ez török!
– Ugyan, dehogy török – csitítgatta Nazil a méltatlankodót – dehogy török.
– Honnan tudod? – kérdezte egy másik és egészen közelről kezdte fürkészni a gyermek arcát. Szúrós szaga volt. Mint egy kecskének. A gyermek remegni kezdett.
– És hogy hívják a fattyút? – folytatta a vallatást a szúrós szagú.
– Hogy, hogy... tűnődött Nazil anyó. Hát Aramnak hívják. Hogy is hívhatnák másképp? Errefelé minden második fiút Aramnak hívnak. – dünnyögte.
– Aram? – hitetlenkedtek az asszonyok kórusban.
– Ő mondta? – vált ki megint a hórihorgas a csapatból – Ő mondta? – ismételte meg a kérdést vészt jósoló hangon.
– Nem ő mondta. De én úgy látom. – mormogta Nazil anyó.
– Te úgy látod?! – vihogott fel az egyik. Mit látsz te? Török ez a gyerek. Meg kellene öljük – sziszegte gyűlölködve.
– Hadd nézzem én is – kapott a gyermek után a legfiatalabb asszony.
– Lehet ez kínai is – nézegette tűnődve.
– Kínai? Honnan kerüljön ide egy kínai? – méltatlankodtak a többiek.
– De hát nézd, milyen vágott szeme van. Az is lehet, hogy mongol – mentegetőzött a fiatal.
– Mongol, mongol – dörmögte a legvénebb. Nem kellene te annyi mindent összeolvass, Vradzsa – mondta, s rosszallóan ingatta a fejét.
– Nem volt nála semmi irat? Kérdeztük már a pópát is. Nem hallott róla, hogy a környéken valakinek elveszett volna a gyereke....
– Semmi nem volt nála – dünnyögte Nazil anyó, és a szoknyája mögé penderítette a megszeppent gyermeket.
– Igazán semmi? – kérdezte a szúrós szagú, és fenyegetően magaslott Nazil fölé.
– Csak a csuklóján volt egy kis bőrszíj.....
– És még? – követelőzött a szúrós szagú.
– És azon egy kis érem, de nem tudom elolvasni – mormogta Nazil rosszkedvűen.
– Add csak elő, hadd nézzük meg mi is. Elvégre a mi nyakunkra hozod ezt a zabigyereket is – fortyogott a hórihorgas.
– Nem ti kell etessétek őket – dörmögte Nazil, és az asszony kezébe nyomta a medált.
Az előbb megszagolta a fémet, csak azután kezdte el böngészni, aztán dühösen lepöccintette a földre. A gyermek vágyakozva nézte a földön megpördülő fémdarabkát.
– Hát ettől tényleg nem leszünk okosabbak. Valami betűféle van rajta. Mintha egy N meg egy M lenne, köztük kis vesszők – nem értem – mondta a fiatalabb, aki maga is kíváncsian megnézte az érmét.
– Aztán mit adsz ennek is enni, he? Ki öltözteti őket, mi? Jössz majd, és koldulsz – csak egy véka búzát adjatok, csak egy kis levetett roongyot adjatok, az én ááhrváimnak – kántálta a szúrós szagú Nazil bicegését utánozva.
– Isten majd gondoskodik róluk is – mormogta Nazil anyó.
– Isten! – röhögött fel gúnyosan az egyik. Isten elfelejtett minket! – kiáltotta, és ő is maga elé köpött.
– Hol van anyád, te? – rivallt a gyerekre a hórihorgas.
A gyermek valamit mormogott válaszképpen. A fiatalabb felkapta a fejét.
– Mit mondasz te fattyú?
– Gurgen, gurgen – hadarta riadtan a gyermek.
Az asszony felsikoltott és a tíz körmével ugrott a gyermek arcának.
– Gurgen meghalt, te, istenátka, te, honnan ismerted te az én férjemet, te dög, te koszos fattyú?
Nazil gyorsan ölbe kapta a remegő gyermeket.
– Nem ismer ez senkit. Menjetek el innen isten hírével, hagyjatok békén minket – mondta, és tuszkolni kezdte kifele az ajtón a vijjogó asszonykórust.
– Szabadulj meg tőlük, Nazil, jobb ha megszabadulsz tőlük! – kiáltott vissza az egyik a kapuból és megrázta az öklét az ég felé.
Nazil anyó válaszképpen becsapta az ajtót. Magához szorította a vacogó gyereket.
– Mit akartál mondani kincsem ezzel a Gurgennel? Ismerted talán azt a lelketlen zsiványt? – duruzsolta a kisfiú fülébe.
– Ana, ana, gurgen, gurgen – súgta vissza gyermek hadonászva, és halkan sírni kezdett.
– Hogy anyádat.... a farkasok.....? Istenem – mormogta Nazil, és erősebben  szorította a melléhez a gyermeket.
A cigánypurdé előmászott a sarokból, és a kisfiú orra alá dugta az öklét.
– Engem Khámnak hívnak, mondta, és hirtelen kinyitotta az öklét. A tenyerében egy színes üveggolyó csillogott.
– Neked adom, ha megmondod az igazi neved – kuncogta, de a kisfiú csak rázta a fejét.
– Kukulj meg – mondta Khám, de azért a tenyerébe nyomta a kézmeleg golyót – meg is kukultál – tette hozzá, és kacagott.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében