(regényrészlet)
Sámuel nem sejtette: ma délután életét teszi kockára. Felnőtt korában kezdett el lovagolni. A lovász ismerte a sovány fiatalembert, aki sosem érkezett hajadon fővel. Mindig kalappal. Többször engedte el egyedül, megbízott benne, bár a gazdával történt egyezség szerint minden egyes vendéget köteles volt elkísérni. Ezúttal azonban nyugodtan kefélte le, majd nyergelte fel Tomot, a hétéves mént. – A kengyelszíj a karod hosszára kell legyen beállítva – próbálta oktatni a lovast, aki a szabályt ismerve bólintott, becsatolta a szíjat, majd egy laza mozdulattal jobb lábát átvetve az állat hátán nyeregbe pattant. Lassan poroszkált ki az istálló előtti kifutóból, miközben szorosabbra húzta kalapja állazóját, hogy le ne essen fejfedője a hegyi szélben. Volt ideje gondolkodni, mielőtt ügetésre fogta Tomot. Költőismerőse jutott eszébe, aki szerint a kutya és a ló mindvégig mellettünk marad – akkor is, ha ölebként és versenylóként kíséri az emberiséget tovább. A fiatalember saját paripáról álmodott, amely saját udvarán, saját istállójában él. – Messze van az még! – legyintett keserűen. A gödrös mezőrészt elhagyva Sámuel hátrapillantott. Az istálló mögötti fenyők között kirajzolódtak a tiszta levegőben a távoli hegyek. Mélyet szippantott. – Ügetés! – adta ki a parancsot Tomnak, miközben aprókat rúgott sarkával az állat vékonya felé. Az erdő alá érve gondolt egyet, leugrott a ménről, és hozzákötötte az első fatörzshöz. Óvatosan lépkedett a fenyves szélében, majd leguggolt, hogy ne ropogjanak lábai alatt a gallyak. Fejét oldalra fordította. Ekkor mintegy húszméternyire tőle egy nagy kő mögött mintha megmozdult volna valami. Sámuel szíve hangosan verni kezdett. A szikladarab mögül rókapár lépett elő. Orrukat újra és újra egymáshoz érintették, aztán egyikük leült, és fejét előre nyújtva szimatolni kezdett. Nyugalmuk nem tartott sokáig. Amint észrevették a betolakodókat, azonnal menekülésre fogták. Egymás után rohantak, hol egyik volt elől, hol másik. Eltűnésük után Sámuel újra nyeregbe ült. Tom már türelmetlenül horkantott, a vágta gyorsan követte ügetését. Olyan szakasz felé haladtak, ahol találkozik a fenyőkkel a vegyes erdő. Mesésen szép tájon vezetett útjuk, mígnem az ösvény egy sötét sűrűbe torkollott, ahol a kanyaroktól alig lehetett előre látni. A mén hosszan kinyújtva lábait egyre inkább felgyorsult. Tom oldalazó mozgása következtében Sámuel jobb lába kicsúszott a kengyelvasból. Egyensúlyát vesztve kétségbeesetten kapaszkodott. Az állat egyre vadabbá vált. Sámuel felordított félelmében. Agyán átvillantak a lehetséges következmények, tolókocsiban látta magát, anyja síró arca jutott eszébe. Próbált úgy mozdulni, hogy visszakerüljön a ménre, amely egyre gyorsabban száguldott. Hányszor rikoltott ilyenkor örömében, élvezve a szabadságérzetet nyújtó sebességet. Most azonban csak a végtelennek tűnő másodpercek alatt zajló éles küzdelem maradt. A fiatalember szemei előtt összemosódott a táj, oldalt fekete csíkot képezve suhantak el a fenyők. Nem tudta, mennyi ideje vágtázhattak. A ló megérezte gazdája bizonytalanságát, egyre vadabbá vált. Fejét hol előre, hol hátraszegve haladt, mintha szándékosan kereste volna az útra hajló ágakat, hogy lovasa fennakadjon azokon, és ezután terhétől megszabadulva futhasson tova. – Rajta kell tudnod maradni! – biztatta magát Sámuel. Mind kétségbeesettebben kapaszkodott a mén sörényébe. Pocsolyák következtek. Tom erejét megfeszítve ugrotta őket át. Hiába habzott a szája, hiába csorgott nyakáról, mellkasáról és hasáról a víz, nem lassított, egyre vadabbul száguldott a fák között. – Mikor lesz ennek vége?! – pillantott az égre könyörgőn Sámuel. Csúszni kezdett lefelé a ló oldalán. Karjaival görcsösen átfonta az állat nyakát, majd jobb lábát megpróbálta újra átlendíteni Tom hátán, hogy visszakerülhessen a nyeregbe. Nagy szerencséjére kisvártatva sikerült. Visszahelyezte lábfejeit a kengyelbe. Megragadta a kantárszárat, és eszeveszetten tépni kezdte. A ló mintha lassult volna. Nyílt terep következett jókora földbuckákkal. Tom kétszer is megbotlott, majd nagy kanyart írva ösztönösen elindult hazafelé. A fiatalember uralmát most már végleg elveszítve, halálra rémülve figyelte, mi történik. A mén szabadságán egyre jobban felbuzdulva gyorsult fel újra. – Messze még az istálló? Elérünk épségben odáig? – kérdezte magától a verejtékező lovas. Bánta, hogy egyedül indult el. Ha kísérték, nem tudott gondolkodni, mert be nem állt a lovászfiú szája. Magányosan jobban szemügyre vehette a tájat, egyedül maradhatott egy állattal, amelyet gyerekkorától szeretett, amely azonban barátból ellenféllé vált. Mégsem tudott haragudni rá, inkább magát korholta, már amennyire tehette, hiszen agya egyre inkább a veszélyre koncentrált. Robajos hangokat hallott, majd hirtelen minden némafilmmé változott, amelynek ő volt a főszereplője. A mozdulatok lelassultak. A fák is lassabban haladtak már oldalt, minden jól kivehetővé vált. Szinte meg tudta számolni a köveket és a bokrokat. Nem érzékelte, hogy kapkodja a ló a lábát, elérkezett számára a végső pillanat dermedt félelmét követő megadó nyugalom, a tehetetlenség belső csendje, amely mintha rátapadna a halál küszöbén átlépni készülő ember környezetére. Aztán mintha valaki hirtelen újra felcsavarná a hang- és fényerőt szabályozó gombot, egyszerre újra élessé válik minden, kivehetők a fövenyen a tompa patadobbanások, a horkanások, a tüdő sípoló hangja, el lehet különíteni egymástól a fákat, sőt, a felhőket is. – Közeledünk! A kertek! Ha nem lassul le Tom, ha át akarja ugrani valamelyik kerítést, és nekiver engem előtte egy lécnek, szanaszét törnek a bordáim, a lovászfiú szeme láttára halok meg! – kapkodta tovább a levegőt a fiatalember. Hirtelen arra gondolt, mi történne, ha most ő maga szánt szándékkal adná fel a kengyelvasak biztonságát, és a megvadult állat hátán átlépve kidőlne, elterülne a talajon. A ló nélküle haladhatna tovább, ő pedig megúszná a nagyobb sérülést vagy a halált – vagy, ami még rosszabb: a tolókocsit. Egy belső hang azonban diktálni kezdte: – Nem esel le! Nyeregben maradsz! Az istálló egyre közeledett. Előtte a meglepetéstől karjait széttárva állt a lovász. – Sose hozzák vissza vágtával a lovat, lesétáltatják, másképp megfázhat a saját verejtékétől, hogy tegyem így vissza a helyére?! – dühöngött. Pár másodperc múlva azonban már felfogta a nagy bajt. – Átugorja vagy megáll előtte? – kérdezte félhangosan, amikor Tom hirtelen megtorpant, majd két lábra állt. Mi lesz ebből, rodeó? – zihálta Sámuel, ám szerencséjére ekkor odafutott, és megragadta a kantárszárat a lovász.
Leszállva azonnal hanyatt terült a fűben. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, amikor arra eszmélt, hogy karjait rángatja az időközben megérkezett gazda: – Elindultál lovagolni, és kirándulás lett belőle, mi? Arra vittek, amerre nem akartad. Gondolkodj utadon. Máskor is elmehetsz egyedül…
Sámuel nagy nehezen feltápászkodott, és porolni kezdte kalapját, miközben meglepve pillantott vendéglátójára, aki ekkor barátságosan vállon veregette: – Minden gondolkodó arról prédikál, hogyan kell az élet nagy zuhanásai után talpra állni. Mondandójukat szinte mindannyian így kezdik: „ – Ha már megtörtént…” Pedig nem zuhanni nehéz. Nem utána felállni. Hanem maradni. Nyeregben…
