Váratlan délután
Vissza kellene játszani: legalább a szándékokat. Újra kellene olvasni a sorokat, amelyekből tó mélyült, tenger, öled mélységei, és képzelt szerelmünk csúcsai hegyekké magasodtak. Tükörből kellene figyelni, hogyan nőttek be a kétely mohái, és beléjük simulni csendesen. Jó lenne, utólag jó lenne kinevetni a félelmek bokrait, dühösen felgyújtani, de nem érdekelnek apró örömök.
Elég, ha ez a váratlan délután visszatart, innom ad. Nem engedi, hogy kiszáradjak.
Füvekre mázolva
Bőröndjeimet elvették, karórámat lecsatolták. Megérkeznem nem volt nehéz, de a hegyek innen nem derengnek, és a tenger hullámverése távolodik.
Ha csörömpölnek is bennem múltam bábui, zajukat legyűröm vagy elengedem, kiüresedett kertjeimbe nem ültetek újabb gyerekkort. A kitérőket nem tévesztem el, pontos mozdulataimról nem adok számot, döntésem egyértelműségét nem vonom vissza.
A szálkás napsütésben egyedül állok árnyékommal, amíg valaki hirtelen megunja, és érte jön, de nem viszi magával. Füvekre mázolva nekem hagyja.
Kedvező fényviszonyok
Kilép a takarásból, a fényviszonyok kedvezőek, hanghordozása egyenletes, minden mozdulata szabályos, mégis óvatos maradsz, pedig tudod, neked tenne jót a tévedése. Örülnél, ha félrenézne, hogy elhitesse, ő sem tökéletes. Pondrónak képzeled: rátaposnál, ahogy mászik, de elnéző vagy, sőt irgalmas, és kitartasz a valóság mellett.
Az arányokra figyelsz, a pillanatra vársz, hogy kik nyithatnak rátok, de nem érdekelne, mit gondolnak, ha együtt látnak, mosolyuk, jóllehet, megzavarna, hitetlenkedésük makaccsá tenne. Ebből az egybeesésből élne cinizmusod, és hiába néhány horzsolás vagy engedmény, nem tartana vissza semmi, hogy megfordulj.
Mielőtt mindent
Legyen csütörtök, hajnali három. Nevet kellene adni az éjszakának. Elégedetté tehetne az itt felejtett fák árvasága, vigasztalanságuk, hogy nem lesznek erdővé. Megtanulhatnád hosszan kitartó csendjüket, ahogyan lélegzetük a nyiladozó eget tartja, hogy megnyugtasd magad: az okokat nem fogod megtudni, hát hibáztatnod sem lehet senkit.
A szánalomra méltót keresi még tekinteted, utóbb a megbocsátást gyakorolod, de nem érzed, kinek mit, és főként, miért. Alamizsnaosztó arcod nappallá repedezik, széttörik. Hagysz eltévedni, felejteni a szilánkos zűrzavarban, végül nehogy kimondjam azt is, amire nem számítasz.
Az utolsó mozdulatok
Nem néznek rád, úgy nevetnek, majd ráncos homlokuk aggaszt, hogy mit találnak ki, milyen formát adj emlékeidnek, utólag mit minek nevezz el, nehogy megérkezz, s ha mégis, lehetőleg hosszú kitérőkkel.
Aggodalmadnál nagyobb lehetne elégtételed, hogy veled tartanak, érted a végsőkig emésztik magukat, hogy rád találjon a szó, amely hazaterel, de ha végső bizonyosságok birtokába nem is jutsz, be kell látnod: nekik marad felsőbbrendűségük tudata, és bár nem vagy vezeklő alkat, tiéd a felismerés, hogy csendben el kellene rendezni az utolsó mozdulatokat.
