– Honnan jön a beceneved, Tücsök?
– Egy rádiókabaréból kaptam. Aztán tudomásomra jutott, hogy Anakreón szerint ó, be boldog is vagyok, mikor ott a lomb hegyében, pici harmatot beszíva, valamint király danolgatok. Gondoltam, legyen.
– Elsősorban kritikusnak vagy szépírónak tartod magad? Miért?
– Elsősorban tartom magam. Hehe. A legutóbbi munkám egy kvázi-fiók-dolgozat, amiben Sally Mann Body Farm című fotósorozatáról fenomenológiai és esztétikai-politikai szempontból írtam. Ez alapján melyik? Szeretek abból kiindulni, hogy egy senki vagyok, s ez többnyire nem is változik, aztán csinálok valamit és meglátjuk. Hogy kritikus volnék, ezt mintha már hallottam volna, egy régi Bretter-körön rágalmazhatott meg valaki, azóta is pestis. Később, hogy meggyőződjek, írtam pár kritikát.
– Honnan jöttek a verseid? Milyen anyagokból dolgozol?
– A szokásos: álmokból, ismerősökből, történetekből, vagy épp dacból, hogy én majd helyzetbe hozom azt az elcsépelt cigarettafüstöt. Néhány napja járt ez a fejemben, amikor láttam valakit, ahogy a lazaság füstkarikáit eregeti, és közben fűzöget egy lányt a körnégyszögesítők megszállottságával.
Egy másik irány a pólus-pórus paronímiából indult és az Anna palindromból, mert a szimmetria lehetőségei foglalkoztattak.
A Sok tejjel, két cukorra című pedig szerepkísérletből lett. Egy prostituáltul kegyetlen fagyos éjszakai tapasztalatot másnap úgy akartam átírni, mintha a beat tagja lennék. Őket olvastam épp. Sokat tudnak az önsajnálatról és arról, hogy meddig lehet elmenni, hogy lehet egy időre kimászni a bajból az űrbe. Szóval abból dolgozom, amit közösként ismerek fel valakivel vagy valamivel.
– Szerinted lehet a költészet a traumák feldolgozásának egyfajta módszere?
– Ajjaj, nehéz ügy. A jelenség kétségkívül létezik, tehát akad, akinek így van rá szüksége, de ott sem módszer, inkább segédeszköz. Egy trauma oszcillációja viszont nem magától válik költészetté. Ami engem illet, már nem azt fürkészem, milyen értelemben van szükség rá. Ez olyan vad kapitalista kérdés, hogy miért van rá szükség, mi haszna. Ne én legitimáljam a költészetet, intézze maga. Például úgy, hogy személyes és történelmi értelemben is kisebb-nagyobb traumát okoz nekem. Vagy rámutat egyre, amit észre sem vettem, vagy másképp láttam. Aztán azt majd feldolgozom valahogy. Lehet, én is írok róla egy melankolikus költeményt. Kellemesebb elfoglaltság, mint a didaktikus értelmezés vagy az egyoldalú ítélkezés. Egyébként meg a traumák hirtelen dolgok. A vers az elidőzőknek kedvez. Nem tudom, mennyit jó időzni a traumáknál.
– Mennyire tapinthatók a határok az énköltészet és a tárgyköltészet között a legújabb generációk versnyelvében?
– Csupa csapda ez a kérdés. Ha arra gondolsz, hogy valaki magáról ír-e vagy választott témájáról, a szerelemről, politikáról vagy épp egy székről, akkor ebben az értelemben kicsi a különbség. Arról írunk, amihez épp közünk van, és arról, amihez talán másnak is köze lehet. Miért lenne adott esetben több közöm magamhoz, mint egy székhez?
A másik csapda a generációs lépték. Legalább most, amikor a legújabb generációk szövegeinek elképesztően izgalmas sokféleségében lehetne ficánkolni, legalább most ne kelljen óvatos, rövid általánosításokat megfogalmaznom róluk, csak, hogy okosabbnak tűnjek. Élő dolgokkal nem lehet így bánni. Várjuk meg, amíg kihűl.
– Fogsz még verseket írni?
– Nem tudom, nem hiszem (mert végre kezd közöm lenni a hallgatáshoz).
– Mikkel foglalkozol mostanában, mik a terveid?
– Elkezdtem Zudor János kézirataival foglalkozni, emellett még iskolába járok.
