Amerre magyarok élnek, a március nemzeti színeinkbe öltözik, és ez így van jól. A történelemnek vannak olyan pillanatai, amelyek esztétikai mércével mérve is megállják a helyüket, és már-már művészeti élményként is értelmezhetővé válnak az utókor számára. Amikor ritka szerencsés módon találkozik egymással a forma és a tartalom. (A pátoszosabb megfogalmazásokat kedvelők gyakorta nevezik az ilyesmit „kegyelmi pillanat”-nak.) Mert lehet-e megfelelőbb időpont egy forradalom vagy bármiféle megújulásra irányuló cselekvés számára a márciusnál, amikor maga a természet ösztökéli arra az embert, hogy kicsit jobban szeresse azt, amit/akit addig is szeretett? A nőket, a szerelmét, a hazáját – épp csak annyival jobban, hogy képes legyen bolondságokat is elkövetni érte. A márciust az Isten is forradalomra teremtette: a pozitív megítélésért a kultúr- és művészettörténet szavatol, a maga tavaszszimbolikájával.
Ilyenkor az irodalom is gyakrabban kerül elő a sufniból, ahová az össztársadalmi érdektelenség száműzte (vagy ahová durcásan visszavonult, nézőpont kérdése), elvégre valamivel ki kell tölteni a politikusi beszédek közti holtidőt a március 15-i megemlékezéseken, emléktábla-avatásokon. És ez is jól van így, mert megnyugtató érzés, hogy minden évben van legalább egy olyan nap, amikor tömegérdeklődésre számot tartó eseményeken, népes közönség előtt is felhangzik néhány nagyszerű író és költő neve, a Petőfié biztosan, de talán a Jókaié is. A televíziók pedig újra műsorra tűzik – mint menetrendszerint minden március idusán – A kőszívű ember fiait; nem hibáztathatók ezért, mert ha nem készülnek újabb romantikus történelmi kalandfilmek, kénytelenek az alkalomhoz illő régieket újrahasznosítani.
Kosztümös filmekre márpedig szükség van, azok – ha minőségiek – épp olyan szerves alakítói egy nemzeti közösség kulturális emlékezetének és önértelmezésének, mint az irodalom hasonló tárgyú alkotásai. Várkonyi Zoltán remek irodalmi adaptációi óta – az Egy magyar nábobtól az Egri csillagokig – ez a műfaj igencsak halódott, de idén megérkezni látszik az első fecske (ha már Pálfi György Toldiját elkaszálták): filmsorozat készül Fehér Béla Kossuthkiflijéből, amelynek első epizódját a magyar köztévé stílusosan március 15-én tűzi műsorára. (Elérte a végzete, mondanák a szkeptikusok, de mi nem hallgatunk rájuk, mert még a mai magyar film iránt is képesek vagyunk óvatos derűlátással viseltetni.) És ez nemcsak a műfaj szerelmeseinek jó hír, hanem mindazoknak, akik – a regény utánozhatatlan nyelvi humorára, parodisztikus szemléletére, a nemzeti karakterjeggyé „nemesült” búskomorságnak fityiszt mutató életigenlésére gondolva – úgy látják, hogy a tavasz akkor is tavasz, ha olyan sorsfordító események történnek közben, mint egy forradalom.
És ilyenkor, márciusban nem árt, ha megválogatjuk, milyen kosztümöt gombolunk magunkra.
