– Középiskolai tanár voltál éveken keresztül. Kedvencem lettél volna, hiszen, mint az egy vallomásodból kiderül, a tanórákon nem politizáltál, és oroszórákon Pink Floyd- és AC/DC-lemezeket hallgattattál a tanulókkal. 2001 óta azonban nincs adat a gimnáziumi tanárkodásodról. Belefáradtál a tanításba vagy a fősodratú pedagógiának nem voltál a kedvence?
– Talán az utóbbi a történet… A tanítást nem lehet megunni, bár ezt úgy mondom, hogy négy évnél többet talán soha nem töltöttem el egyetlen iskolában sem. A diákokat sem lehet megunni vagy nem szeretni. Marad az, hogy nem voltam kedvenc. De nem is a fősodratú pedagógiáról van szó. Hanem arról, hogy a középiskolák egy része régen nem a tanításról szól, hanem a pénz kiszívásáról, alapítványokon keresztül, az oktatás ürügyén… de honnan is? Mindegy. Nem érdekel. Én tanítani szerettem, de az ezredforduló tájékán teljesen kiábrándultam az oktatásból mint intézményrendszerből. Az is lehet, én voltam rosszkor rossz helyen. A diákokkal soha nem volt bajom. Leginkább az igazgatókkal, vagy a tanári karral, vagy a fenntartókkal. Mert már utóbbiak is az oktatás „részei”.
– Ha már szó esett a zenéről: mennyire fontos neked? Része a mindennapi életednek, hallgatod, esetleg zenélsz? Ha kissé másként alakul az élet, akár egy sokat látott punk dobossal beszélgethetnék most…
– Szüleim előrelátásának köszönhetően zenei általánosba jártam nyolc évig. Rengeteg zenét hallgattam és ismertem meg. Hegedültem és harmonikáztam – kevés sikerrel. De kivégeztem két dobiskolát is, talán sokkal eredményesebben. A középiskolában zenekart alapítottunk, és akkor, amikor még a Beatles, a Rolling Stones meg a hasonló zenekarok voltak divatban, Mélabús holttestek, avagy rühes tetvek néven egy koncertig eljutottunk. Ha más fordulatot vesz a világ, lehet, hogy most kivénhedt punk dobos vagyok, valóban. De nem vett más fordulatot. A zenekart betiltották, igazgatói figyelmeztetést kaptunk, és a hangszereket – zongora, dob, gitár – kitiltották a kollégiumból.
– Huzella Péterrel működsz együtt, úgy tudom, három albumnak vagy a társszerzője. A verseidet zenésíti meg a zeneszerző, vagy a kész zenéhez írod a szöveget?
– Huzella Péterrel igen régóta együtt vagyunk. Megkeresett, hogy írjak vele dalokat. Azt hiszem, két-három nótán kívül nem írtam kész zenéhez szöveget. A zeneszerző-előadó zenésíti meg az írásaimat. Rengeteg zenei ötlete van, de valahogy nekem nem áll jól az, hogy ezekre írjam rá a szövegeket. Szövegeket mondok, mert azok a versszerű szerkezetek, amelyeket neki írok, nem igazán versek. De nem is populáris dalszövegek. A kettő között lebegnek. Valóban három albumunk jelent meg, és még mindig nincs vége a közös történetnek. Legalábbis ezt remélem.
– Egy Huzellával közös szerzői esten azt mondtad: gimnáziumban még KISZ-titkár voltál, a főiskolán/egyetemen viszont kiléptél a szervezetből, amikor ki akartak nevezni titkárrá. Ennyire zavaros, átláthatatlan volt az akkori magyarországi létezés?
– Ennyire zavaros és átláthatatlan volt az akkori magyarországi létezés. A kérdésre te magad adtad meg a választ. Némi magyarázattal persze tartozom. A gimnáziumban még hittem abban, hogy világforradalom, meg Szovjetunió, meg Che Guevara, meg hogy a majdani létezhető rendszerek leglétezhetőbbje a kommunizmus lesz, amelynek előszobája a szocializmus. El voltunk zárva hírektől, dokumentumoktól, adatoktól. A szüleink meg nem mondták el nekünk, amit ők tudtak, mert nem akarták elrontani a jövőnket. Aztán, egyetemre kerülésem után, valami eltört bennem. Pedig akkor még nem olvastam Nagy Imréről könyvet, és az ötvenhatos forradalomról sem tudtam, hogy nem ellenforradalom volt. Ösztönös gesztus volt a kilépés, ott már egyértelműen kilyukadt valami. És ez nemcsak a KISZ volt. Bennem lyukadt ki az a valami, amit hitnek lehet nevezni, ha így nem túl patetikus. A nélkül pedig nem érdemes csinálni semmit. Mármint hit nélkül. Ez a véleményem – és az ehhez tartozó magatartásformám – azóta sem változott.
– 1978-tól ’80-ig parkolt az első versesköteted kézirata egy kiadói fiókban. Végül megjelent, de nem az általad adott Heródes idő címmel. Ez általában elég ahhoz, hogy teljes lélekkel ellenzéki legyen egy szerzőből. Hasonlóan történt veled is?
– Szó sincs erről. Túl korán vagyunk még ahhoz, hogy ellenzéki legyen egy szerző egy könyvvel kapcsolatos bitangságsorozat miatt. Legfeljebb a könyvkiadás rendszerét utálta meg. Ami a történetet illeti, mert az fontosabb, mint az én ellenzéki vagy nem ellenzéki létezésem, valóban nem engedélyezte a Móra Könyvkiadó, hogy Kozmosz sorozatában ilyen címmel jelenjék meg a könyvem. A sokáig parkolás sem politikai okokra vezethető vissza, hanem Kormos István halálára, aki szerkesztette (volna) az első verseskötetemet. Címet változtattam: Földfogyatkozás. Erre irredentizmussal vádoltak meg, és minden verset kiszedtek a kötetből, amiben szó volt földről. Ilyen időket éltünk. De mert nem volt egyedi az esetem, nem személyes elbánásnak tekintettem a történteket, hanem egy rossz rendszer rossz kiadói működésének. Igaz, nagyon kemény dolgokat írtam és mondtam és tettem akkoriban, de mindig magányos kis harcos voltam, maradtam. Az ellenzék pedig – balról és jobbról – nélkülem szerveződött. Ma is úgy érzem, hogy igazam volt, amikor semerre sem köteleztem el magamat. Persze, akkoriban még azt hittem, hogy az igazság középen van. Ma már tudom, hogy a legritkábban van középen. Hol jobbra, hol balra mozdul el az inga, és egy magára valamit is adó írónak ezt vállalnia kell. Mármint, hogy nem elkötelezettségből ír, hanem igazságérzetét követi. Azaz, az igazság után veti mindig magát.
– A Földfogyatkozást eléggé sűrűn követték az újabb verseskötetek, úgy a régi rendszerben, mint azután. Lényegében a költészeted az életműved legismertebb, legerősebb része. Elek Tibor szerint rövid, általános jellemzést azért is nehéz lenne adni, mert egyik fő jellemzője éppen a folytonos változás, átalakulás. Hogy érzed, mikor, melyek voltak a költészeted fordulópontjai?
– A Földfogyatkozás két díjat is kapott, akár meg is elégedhettem volna kezdő költőként azzal, hogy azon az úton ballagok végig életen és költészeten. De engem már a könyv megjelenése idején sem érdekelt igazán az abban képviselt népies szürrealizmus – Nagy László-, Juhász Ferenc-vonal –, én akkorra avantgárd akartam lenni. A párizsi Magyar Műhely örömmel és szeretettel fogadott. Az Opus N3: Koga és az Álom a 403-as demokráciában már az avantgárd jegyében fogant meg. Mire avantgárd költőként elhíresültem – elhírhedtem, ha van ilyen szó –, akkorra az új érzékenység érdekelt, ennek vonzásában jelent meg az ...és néhány akvarell című nagy ciklusom, díjakkal és jó kritikával kísérve. Én pedig a helyett… De nem sorolom végig, hiszen ma sincs ez másként. Mire egyik könyvem megjelenik, már nem az érdekel, amivel abban foglalkozom, hanem valami egészen más. Hűtlen alkat vagyok, meglehet, de sohasem csinálok olyat, ami nem érdekel.
– Tudjuk, hogy a versírás sok mindenre jó, de pénzkeresésre nem a legalkalmasabb. 1996 óta dolgozol dramaturgként a Békéscsabai Jókai Színházban. Korábban a Kolibri színháznál és a Zalaegerszegi Griff bábszínháznál is betöltötted ezt a pozíciót. Hogyan lettél dramaturg?
– A Kolibri Színház keresett meg, hogy dolgozzam nekik színpadra Andersen Rút kiskacsáját. Soha nem csináltam addig ilyet, s bár akkor már voltak bemutatóim, az adaptáláshoz nem értettem. Csináltam, ahogy tudtam. Olyan jól sikerült, hogy nemcsak bemutatták a művet – és játszották, ha jól emlékszem, tizenegy évig –, de meghívtak dramaturgnak is. Én az a dramaturg vagyok, aki nem iskolában, hanem színházban tanulta ki a dramaturgia fortélyait, olvasta magát e tárgykörben betegre. Amikor a Kolibriből kirúgtak, megkeresett a zalaegerszegi Griff Bábszínház. Akkor már számos darabom és adaptációm jelent meg színpadokon, sok gyerek- és bábdarab volt közöttük. Amikor a Griff Bábszínházból is kirúgott az akkori zalaegerszegi városi vezetés, Fekete Péter, a Békéscsabai Jókai Színház igazgatója keresett meg, hogy dolgozzam náluk. Ennek idestova hét éve. Valahol azt írták, lemenekültem a fővárosból Békéscsabára. Kár, hogy nem írták meg, miért tettem volna ilyet. Ki elől menekültem volna. Tipikusan az a szempont, amit én nem vallok. Mármint, hogy jó színházat csak Budapesten érdemes és lehet csinálni, a jó szakembereknek csak bizonyos színházakban lehet elhelyezkedni. Jól érzem magam a Jókaiban, nem is akarok onnan eljönni, hacsak ki nem rúgnak – onnan is. Ami a pénzkeresetet illeti, nem hiszem, hogy meggazdagodnék a dramaturgságból. De állás, amelyet megfizetnek, mint bármi mást, és olyan állás, amelyiknek a betöltésekor úgy érezhetem, szükség van rám, a tudásomra, tapasztalatomra, a képességeimre.
– Meg tudod mondani kapásból, hogy hány művet alkalmaztál színpadra?
– Nem. Sem kapásból, sem hosszas gondolkodással, számolással. Annyi bizonyos, a színházi bemutatóim száma meghaladja a félszázat. Ezek között vannak persze olyanok, amelyeket több helyen is bemutattak. A bemutatóknak több mint a fele színpadra alkalmazás. De lehet, hogy a szám ennél lényegesen nagyobb.
– A színház minden karjával nyúlt feléd, ölelt magához. Mások műveinek dramatizálása mellett saját színdarabokat, hangjátékokat, bábjátékokat, dalbetétszövegeket írtál, lubickolsz ebben a világban. Szerencse vagy szerelem dolga, hogy ez így alakult? Ki tudnál lépni, el tudnál szakadni a színháztól?
– Nem én döntök ebben a kérdésben. Annyi bizonyos, hogy szeretem a színházat, és a magam elhatározásából nem tudnék elszakadni tőle. Persze, ha az ember elmúlt hatvan, számol azzal, hogy eljárhat fölötte is az idő. Nos, ha ezt jelzik, akkor el fogok szakadni. Szerencse is, szerelem dolga is volt, hogy ez így alakult. Mindenesetre hálás vagyok a sorsnak, hogy a színház felé sodort.
– Mindemellett prózát is írsz: esszék, rövidebb szösszenetek mellett regényt is. Igaz, hogy úgymond a „sajtó nyomására” készült végül el: egyszer azt nyilatkoztad, hogy regényt írsz, aztán meg folyton a készülő műről kérdezősködtek a lapok munkatársai? Eddig három kötete jelent meg a regényfolyamnak – még hány rész van hátra a műből?
– Igaz. Így történt. Nem akartam én regényt írni, de olyan jól hangzott ilyesmit állítani. A saját csapdámba estem bele… És már csak két rész van hátra. Nem terveztem ötkötetes regényciklust, de valahogy úgy jött ki, hogy ezt gondoltam el a Papírváros első kötetének megjelenése előtt. Ismét nyilatkoztam. A nyilatkozat megjelent, ráharaptak erre is. Innen már nem volt visszaút. Ha arra gondolok, hogy az első három kötet megjelenése között eltelt közel két évtized, akkor arra kell gondolnom, hátra van még az életemből legalább másfél évtized. Nem rossz távlat.
– Emlékszem egy fotóra a nyolcvanas évekből: csíkos matrózpólóban vagy látható erdélyi tollforgatók között. Milyen volt a kapcsolatod a külhoni magyar irodalommal, írókkal? Hova jutottál el akkoriban? Esetleg kimaradt valamely lényeges hely az akkori útitervedből?
– Erdélybe és a Vajdaságba sokat jártam, sok barátom volt és van mindkét helyen. Erdélybe akkor jártam sokat, amikor onnan még nem jöhettek az írók – csak úgy – Magyarországra. Aztán következett a Felvidék, ott is remek alkotókkal ismerkedtem meg. Aztán jött Amerika és a nyugati magyar irodalom. A megszűnéséig szerkesztettem Mózsi Ferenccel – Chicagóban és Budapesten – a Szivárvány folyóiratot. A legritkább kapcsolatom a kárpátaljai, illetve a burgenlandi irodalommal volt és van. De hát itt terem az írókból a legkevesebb. Mi maradt ki az akkori útitervemből? Gyakorlatilag semmi és senki.
– Mostanában szoktál külföldre utazni?
– Ritkábban, mint szeretnék. Az idők elteltével elnehezedtem. Legutóbb Dunaszerdahelyen és Bécsben láttak vendégül.
– Viszont utazol eleget az országban: Óbudán laksz, Békéscsabán dolgozol. A távolság bő 220 kilométer. Mivel utazol, milyen gyakran teszed meg ezt a távot?
– Vonatozom. Minden héten igyekszem eljutni Csabára. Nem olyan nagy ügy az a 220 kilométer…
– Ez évi több mint kétszáz órányi utazás, 2008 óta majd’ száznegyvenezer kilométer. Legszívesebben mivel foglalkozol közben?
– Dolgozom. Ma már, az internet korában, nincs elzárva az ember a vonaton sem a világtól. Régen autóztam, de a vezetés ideje mindig holt idő volt az én szempontomból. A vonaton pótolom az ímél-elmaradásaimat, fejezem be a befejezetlen verseimet, munkáimat. Két és háromnegyed óra, majdnem hat oda-vissza. Tiszta idő a munkára. Ott ülök egy fülkében és írok, másként nem tehetek…
Zalán Tibor
1954. augusztus 27-én született Szolnokon. Iskoláit Abonyban, Nagykőrösön és Szegeden végezte el. 1972–1978 között magyar–orosz szakon szerzett diplomát a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. Az egyetemi évek után Budapestre költözik. Első verseskönyve 1980-ban jelenik meg, Földfogyatkozás címmel. Az egyetem elvégzése után évekig munkanélküli, majd tanár a Kvassay és a Semmelweis Szakközépiskolában, a törökbálinti Kísérleti Gimnáziumban, illetve az óbudai Zsigmond Líceumban. A Kortárs segédszerkesztője, majd versrovatvezetője, a Szivárvány chicagói-budapesti folyóirat társszerkesztője, a Kelet főszerkesztője, a Kortárs Könyvkiadó sorozatszerkesztője. Dramaturgként dolgozott a Kolibri Színházban, a zalaegerszegi Griff Bábszínházban; jelenleg a Békés Megyei Jókai Színházban tölti be ugyanezt a munkakört. Dramaturgiát, drámaelméletet, színház- és drámatörténetet tanít az Iparművészeti Egyetemen, az egri Eszterházy Főiskolán, a Théba Művészeti Szakiskolában, illetve a békéscsabai Színitanházban. Számos rangos kitüntetés – köztük a József Attila-díj, a Szép Ernő-jutalom, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje vagy a Salvatore Quasimodo-emlékdíj – birtokosa. Óbudán él, két gyermeke van.
