Angolkeringő 13.
Az írót imádják az ismeretlenek és gyűlöli a saját családja” – hangzik el az aforizma Hanif Kureishi új regényében. És bizonyára, ha a nagyközönségnek megvan az oka a rajongásra, úgy a családtagoknak is sokszor oka van a gyűlöletre. Számos anekdota kering arról, hogy egyik-másik híres író hogyan bánt feleségével és/vagy családtagjaival. Ezek mind azt bizonyítják, hogy az írói géniusz mellett élni meglehetősen kellemetlen, a zsenialitás sokszor köszönőviszonyban sincs a „jóemberséggel”. Könnyebb a regényt szeretni, mint a szerzőt, annak nincs mindent beárnyékoló egója.
Valami hasonló elképzelés körvonalazódik az olvasóban Hanif Kureishi új regényét, a The Last Word (Az utolsó szó) címűt olvasva, melynek hőse, egy írói babérokra sóvárgó fiatalember, olyan híres író életrajzát készül megírni, aki legalábbis az ügynöke szerint „piszkos gazember, házasságtörő, hazudozó, bandita és minden bizonnyal gyilkos is”.
Már a nyitófejezetben körvonalazódik, hogy a két író kölcsönösen függ egymástól és a történettől, amelynek együttműködésükből kellene megszületnie.
Harry Johnson jó házból való, művelt fiatalember, írói ambíciókkal. Van egy divatszakmában dolgozó, boltkóros menyasszonya, és megjelentetett egy monográfiát Nehruról, amolyan modern munkát, amelyben „az ismerős történetet kicsit megfűszerezte némi fajok közti közösüléssel, homoszexualitással, alkoholizmussal és anorexiával”. Új munkájától várja a nagy áttörést, azt a könyvet, amely végre a kölyökkorában csodált nagy írók közé emeli a nevét. Mamoon Azam indiai származású angol író, abból a fajtából, aki hajdan nagy regényeket írt, ma viszont, ha szóba kerül a neve, az emberek azon töprengenek, vajon él-e még. Írni régóta nem ír, visszavonultan él vidéki birtokán olaszosan temperamentumos második feleségével, Lianával, aki ugyancsak aggasztóan sokat vásárol, és a bankszámláján egyre jobban mutatkozó hiányosságok pótlására kétségbeesett szüksége van pénzre. Ezért egyezik bele abba, hogy Harry életrajzot írjon róla, amely majd felélénkíti a könyvei iránti érdeklődést, és növeli a bankszámlájára történő átutalások gyakoriságát. Egy vitatott új életrajz, borítóján a szerző „ellenállhatatlanul jóképű és veszélyes” fiatalkori arcképével olyan könyvnek ígérkezik, amelyet aztán „televíziós dokumentumfilm, interjúk, felolvasókörút és Mamoon műveinek negyven idegen nyelven történő újrakiadása követ”. Az elbűvölően szociopata és alkoholista ügynök, Rob, útban Mamoonék vidéki háza felé azt is kiszámolja, hogy ha a Nagy Író kis szerencsével az életrajz megjelenését követő öt éven belül meghal, a könyvet újra el lehet majd adni. Természetesen egy zárófejezettel kiegészítve, amely „felsorolja a szerző utolsó flörtjeit, utolsó betegségét, halálát, a nekrológokat, zabigyerekeket, és persze a szeretőit, akik egymás sarkát taposva rohannak a temetésre, majd az újságokhoz, mellüket döngetve, hajukat tépve, emlékirataikat fogalmazva.”
Két író, egy történet, egy széplány, egy hisztérikus feleség (valamint egy még nála is hisztérikusabb volt szerető) egy vidéki kúriában: minden adott a komédiához. És valóban, Kureishi új könyvében egymást érik a szellemes megjegyzések (elsősorban az irodalom és kultúra jelenlegi állapotáról) és a komikus szituációk, derű azonban nincs benne. A nevetés keserű, gyönge védelem egy kiüresedett, barátságtalan világban.
A The Last Word-öt nagy érdeklődéssel várta a szakma, és nem csupán azért, mert szerzőjének a 2008-as Something to Tell You óta nem jelent meg új munkája, hanem azért is, mert noha Kureishi tagadta, új regénye a posztkoloniális irodalom nagy öregéről, V. S. Naipaul-ról írt kulcsregénynek ígérkezett, akiről Patrick French írt életrajzot, amelyben a Nobel-díjas írót sznob, szexista, bigott figurának ábrázolja. Hasonlóság V. S. Naipaul és Kureishi Mamoon Azamja közt is akad szépszámmal. Mamoon indiai születésű, Angliában tanult író, „széles mellkassal, kecskeszakállal és fekete szemekkel”, híres a brutálisan durva megjegyzéseiről, konzervatív nézeteiről és arról, hogy függetlenül attól, hogy maga is az, utálja a bevándorlókat. Első sikeres munkája „egy szórakoztató és jó megfigyelőképességről tanúskodó regény az édesapjáról”. Naipaul viszont trinidadi születésű, Angliában iskolázott író (szemszín, mellkas és szakáll tekintetében utána lehet nézni a fényképeknek), első sikeres munkája, a Mr Biswas háza egy, az édesapja életéről írt regény. Természetesen a Patrick French által írt „botrányszagú” (ám Naipaul által jóváhagyott) életrajz borítójáról az író fiatalkori képe mosolyog, pont úgy, ahogy Kureishi regényében az ügynök vázolja a majdan megírandó sikeres Mamoon-életrajz borítóját.
Hosszan lehetne még sorolni a V. S. Naipaul és Azam Mamoon közti hasonlóságokat az indiai krikettcsapat iránti rajongástól kezdve a feleségekig, de nem érdemes. Ezeken túlmenően Kureishi regénye végső soron a történetmondás kudarcáról szól.
Ez a kudarc az ígéretes kontextus (mindenkinek szüksége van a könyvre) ellenére igen hamar körvonalazódik. Harry hamar rájön, hogy Mamoonnak igazából esze ágában nincs segíteni. Életrajzírói feladatai kimerülnek abban, hogy az élő legendával teniszezik, kitölti az italát, patkánymérget szór el a kertben, illetve amolyan lótifuti mindenesként lefoglalja Mamoon energikus feleségét, Lianát. Közben igazi flaszteren nőtt városi emberként rosszul érzi magát vidéken, ahol szerinte mindenki gumicsizmát hord, mindenki „tésztaképű, lassú mozgású és rosszul fésült”.
Mamoon húzódozik attól, hogy felesége óhajának megfelelően „branddé váljon, mint a Heinz ketchup vagy a Mont Blanc töltőtoll”. A praktikus Liana viszont pontosan tudja, hogy „egy Tagoréről írt esszé nem javítja meg a jacuzzit”, és igyekszik rákényszeríteni férjét a kollaborálásra, Harryt pedig arra, hogy a megírandó életrajzban minél jobb színben tüntesse fel Mamoont.
Az agg író azonban szívesebben beszélget fociról és krikettről vagy irodalmi pletykákról, mint önmagáról, sőt egy idő után legszívesebben Harry feltűnően szép és magabiztosan üresfejű barátnőjével foglalkozik, nem a készülő emlékirattal.
„Te az emlékezés-bizniszben dolgozol, én a felejtés-játékban vagyok benne” – torkolja le egy adott ponton Mamoon Harryt. „Márpedig a felejtés a lelki kényelmek legkellemesebbike, illatos, forró fürdő a léleknek.” Majd egy utolsó kaján megjegyzéssel egészíti ki: „meg kell mondanom, azt szeretem a legjobban, amikor olyasmire emlékszel, ami soha meg se történt.”
A The Last Word annak a macska-egér harcnak a története, amelyet író és életrajzírója, egy idős és egy fiatal férfi vívnak egymással „a történetért”. Mamoon és Harry a regény során egyszer sem beszélgetnek úgy, ahogy az az életrajzíráshoz szükséges volna, nincs rögzített interjú. A nagy író többnyire szélsebesen eliszkol életrajzírója elől, ugratja, bosszantja, sőt egyszer fejbe is veri a sétabotjával.
Ami Kureishinél egyáltalán nem szokatlan, ebben a regényében is igen fontos szerepet kap a szexualitás. A (jelen esetben) heteroszexuális vágy formálja a szereplők élettörténetét, illetve, mint lassan kiderül, Mamoon irodalmi életművét egyaránt. A nemi vágy Kureishinél legalább annyira pusztító, mint teremtő erő. A félig-meddig önéletrajzinak tekintett (ennélfogva meglehetősen sokat támadott) Intimitás című regényének narrátora, egy férfi, aki testileg-lelkileg eltávolodott feleségétől, és éppen arra készül, hogy elhagyja őt és két kisfiát, így beszél a nemi vágyról: „A vágy csúfot űz minden emberi erőfeszítésből, és értelmet ad neki. A vágy az eredendő anarchista és titkos ügynök – nem csoda, hogy az emberek szeretnék letartóztatni és titkos helyen őrizni. És épp amikor azt hisszük, féken tartjuk a vágyat, akkor hagy cserben vagy tölt el reménnyel. Nevetnem kell a vágyon, mert mindannyiunkat bolonddá tesz. Persze a bolond még mindig jobb a fasisztánál.”
Kureishi vitathatatlanul legjobb regényében, az angol punk korszakát szinte lapról lapra megjelenítő A kültelki Buddhában a promiszkuitásnak még volt valamilyen felszabadító, világmegismerésre vezető ereje, itt mindez hiányzik, a spontaneitás odavan, a szereplők rezignált nyugalommal drogoznak és szexelnek, úgy tűnik, egy pár márkás cipő, egy jó vacsora, vagy akár egy izgalmasabb beszélgetés jobban leköti őket. Az önfeledtség és önátadás hiányzik belőlük, minden gesztusukban ott bujkál egy kis színpadiasság vagy egy csipet keserű önreflexivitás. Egy vita során például Rob, az irodalmi ügynök, felpofozza Harryt, de előtte gondosan lehúzza ujjáról a halálfejes gyűrűt. Julia (Mamoon háztartásvezetője) a depresszióba eső Harry felvidítására megszervez egy „édeshármas” éjszakát, azzal az indoklással, hogy „nem mindennap fordul elő, hogy az ember szeretőjének élettársa teherbe esik!”
A legjobban komponált jelenet Mamoon születésnapi vacsorája, amelyen az alaposan lerészegedett író, mint perverz Lear király, morbid tósztokra buzdítja az ünneplésére összesereglett csodálóit, akik így nem a nagy író egészségére, hanem a „teljes önrombolásra” és a „halálra” ürítik pezsgőspoharaikat.
A kültelki Buddha világa amolyan önreflexív utalásként visszatér az írói identitás meghatározásában is. A koloniális világ nagy írója felesége halála után visszatér Londonba, és magányosabbnak és elveszettebbnek érzi magát, mint amikor Indiából került át Angliába. Mamoon alapvetően konzervatív, és másként gondolkodik világról, kultúráról és identitásról, mint azok a fiatal írók, akikkel Londonban találkozik (vagyis kb. A kültelki Buddhát író Kureishi és nemzedéktársai). Mamoon tehát jelentésüket veszített régi idők tanújaként bolyong Londonban, ahol az emberek „az új, emigrációból kialakult Angliáról beszélgettek”, ahol a fiatal nemzedék „multikulturalitásról, etnicitásról és identitásról írt. Mamoon sosem foglalkozott az identitásával. Mindig az volt, aki volt, és ez csupán rá tartozott.”
Mind az emlékirat megírásának körülményeiben, mind pedig Mamoon életének és írói karrierjének alakulásában meghatározó szerepet játszanak a nők. A maga módján mind Mamoon, mind Harry a tárgyiasításig elmenően rosszul bánnak velük, hazudnak nekik, kihasználják, becsapják őket. A konzervatív és mohamedán Mamoon szájába egyenesen a női testet legfőbb veszélyforrásként bemutató, líraian nőgyűlölő szöveget ad Kureishi: „A nő az, ahonnan mindannyian jövünk, ahova mindannyian el akarunk jutni. A női test eltünteti a tudást. Csodálatos, hogy bárkinek is van ideje filozófiára, irodalomra, lélektanra, történelemre gondolni. Ezt a nők is tudják, azért járnak sietve az utcán. A szép nők sosem járnak lassan.”
Miközben Mamoon Azam és Harry folyamatosan becsapják, elhanyagolják, kihasználják és elhagyják nőiket, a regényben mégis a női figurák az igazán erősek. Az angol egyetemi és kulturális világban félszegen és magányosan tébláboló Mamoonból soha nem lett volna író, ha első felesége, Peggy, nem karolja fel, és nem mutatja be a megfelelő embereknek, illetve nem biztosítja számára az anyagi hátteret. Nem lett volna nagy író, ha tüzes dél-amerikai szeretője nem biztatja alkotói határainak feszegetésére. Felesége halála után nem tudott volna visszatérni az irodalmi életbe, ha előbb a házvezetőnő, majd a második feleség, Liana nem kényszerítik erre. Ugyanezen nőkkel folytatott beszélgetések (illetve a halott feleség naplói) segítik Harryt az életrajz megírásában, a hiányzó adatok megszerzését és a homályban maradó részletek felderítését pedig ugyancsak két nő, barátnője, Alice, és szeretője, Julia biztosítja. A regény végén pedig egy harmadik nő, Harry új szeretője és az ügynökség irodalmi titkára, Lotte árulja el neki, hogy miközben látszólag ő volt a megfigyelő, aki a másik ember életét történetté formálja, Mamoon egy mesteri húzással kicserélte a szerepeket, és megírta utolsó regényét. Egy „fiatalkorának legjobb műveit idéző” regényt az öreg író szerelméről egy fiatal nő iránt, aki történetesen az életrajzán dolgozó újságíró élettársa.
Hanif Kureishi szövegkönyvírói gyakorlata (olyan, kultikusnak számító filmek szövegkönyvén dolgozott, mint a My Beautiful Launderette [1985], Sammy and Rosie Get Laid [1987] vagy a Le Week-end [2013]) minduntalan visszaköszön legutóbbi regényében. A mondatok helyenként már-már zavaróan könnyedén, poénra hegyezetten gördülnek, bármelyik szereplő, bármilyen helyzetben képes valamilyen könnyen megjegyezhető szellemességet mondani. Pl. „Mi más a házasság, ha nem szex és vagyon?” Mamoon véleménye az írótársakról: „inkább közúti ámokfutás, mint kritika”. Rob azzal biztatja munkára Harryt, hogy „Húzzál bele, ember, mert ha nem, úgy elszúrod a dolgokat, hogy egyetemen kell tanítanod. Sőt, még ennél is rosszabb. Kreatív írást kell tanítanod.” (Ami, tekintetbe véve, hogy Kureishi a Kingston University-n éppen kreatív írást tanított, önreflexív humorról tanúskodik.)
Miközben a mondatok olajozottan gördülnek, a történet könnyedén bontakozik ki, és az utolsó oldalakig tartogat meglepetéseket, a The Last Word mégis az életrajzírás lehetetlenségéről szól. Sem önmagunk, sem mások személyes történetét nem tudjuk mondatokba foglalni, mert sem az emlékezet, sem a szavak nem segítenek. Az emlékezet megcsal, átírja az eseményeket, addig töröl belőlük és értelmezi őket, ameddig nem tudhatjuk, mi történt valójában. A szavakba öntött élettörténet bizonyosan hamisítvány. A személyes múlt addig él, ameddig nem beszélnek róla. „A múlt folyó, nem szobor” – mondja a regényben az életrajzírásba lassan belefáradó fiának a pszichológus apa. Hanif Kureishi regénye szobrok helyett folyóvizek tanulmányozására biztat.
Hanif Kureishi: The Last Word, 2014.
