Különleges reggel. Előttem kiterítve a cédulák, térképek, az iratok, a teljes terve a napnak, a csataterv, még a sótartó is, ott elől, az elfoglalandó harcálláspontom, ahol majd jöhet a jól megérdemelt früstük: kenyér, szalonna, esetleg egy csupor Danone a harmincéves háború valamelyik elhíresült emen-vidékéről, ementájáról... Csak azt nem tudom épp, csak azt nem tudom már: ki is vagyok? Egy tiszt ...rigó mező nagy napjaiból, esetleg Rommal Kettő vagy Patton Három. Vagy valaki, akiről északkoreai kísérleti elkapkodásban most robbantották le a bunkert, a fejtetőt, az acélból előzőleg sorra elképzelt hadiakadémiákat és most ki fogok állni, mint a cövek, a földből, az emberiségből, a szónoki emelvényből, vagy annak csonkjából. Megtestesült Sztálingrád-rom, Nagaszaki-csonk leszek... Aztán egy lassú, mérhetetlen és érzékelhetetlen villanás, ahogy arcomba visszatér a vér, eszméletembe az emlékezet, a kivagyiság. Úristen, hát persze, ki is vagyok én? Szokratész Ernő Új-Aradi vértanú, doktor, a bárányhimlő továbbfejlesztője, aki folyton felfedezi a BIRKA NÉPET. Igen, én vagyok, aki egyesítette az ógörögöket, lett és Hellász, a fogalom, csak egység soha. Aki összeterelte a keltákat, hogy végül „belegalltak” valamennyien. Én szólítottam szakkörbe a gutenbergeket, sőt állítólag közelről meghatározhatatlanul a betűk szakszervezetbe tömörítője vagyok, amíg valami buta félreértés miatt szét nem szerveződtek cirill és más metódok szerint, egy részük kínai zsoldosnak szegődött, egy kis részük mezopotámiai munkás lett inkább, mások ószövetségbe tömörültek. Én pedig egész kezelés alatt csak ülök, ülök itt a könny-tárban, szememből Olt és Maros, Nílus és Stílus szivárog. Ebből is kiolvasható, hogy tetszik látni, ez így megy, reggeltől estig! A reggeli kiadástól az esti kiadásig. A híranyag, információ, provokáció már közömbös.
