A láthatatlan
Ádám is szült. Fájdalom nélkül. Álmában adott életet.
Boldog volt, persze. Aztán álmos. Elfogadta. Nem kérdezett.
Így lett az asszony. Mintha földből vasat hoznak felszínre fel.
Itt fent, levegő s víz szavára sárga páncélt visel, úgy felel:
atomjaira hull. Fehér hátán egyre nagyobb rozsdafolt tenyész.
Visszavágyik a nyugodt földbe: balgán-boldogan elenyész.
Így fogy az asszony. Ős-félelemben ádámtalanul apad.
Balgán-boldogan tűnik lassan: az iszonyattal így lesz szabad.
Széthull egy csókért, ölelésért, egy pillantásért, mely égetett.
Mely bizonyítja, hogy nem fogyott el, hogy létezik még… Hogy létezett…
És boldog nemlétben ringatózik Ádám lelkébe simulva be.
És végre nem fogy. És végre teljes. És végre boldog. Mert nincs neve.
Aki meglátott
Halkan, csendben ma valaki
a hátam mögé osont
s mielőtt mosolyra igazítottam volna
tükrömet: belenézett az arcomba.
Várj, majd én, mondta csendesen,
gyöngéden karjaiba vont,
aztán ujját színes festékbe mártva
ott láttam máris buzgón ügyködve:
mosolyra görbítette számat,
megemelte a szemöldököm.
Így, ni – pöttyintett fényt a szemembe.
Aztán elhajította tüköröm.
Jelzőlámpa
Tudom, hogy szemedben
sem a harag villámai
sem a szereleméi
nem szólnak a végtelen időknek,
csak a percnek, mikor
megsemmisülten vagy istenülve
állok előtted:
tehetetlenül ott állok mégis,
mint örök életre ítélt ostoba
jelzőlámpa,
s pirosra-zöldre váltok, aszerint,
hogy szemedben
a harag villámai, vagy a szereleméi
jelennek-e meg éppen.
Időnként boldog vagyok eképpen.
Ökörnyál
Álmot lenget a holdsugár:
álmatag hold utánajár.
Lebben csillámló pókfonál,
a pók csöppnyi gyöngysort csodál.
Selyemhernyó szála illan,
selyemszál a kórón csillan.
Kusza szél teríti széjjel,
mindent besző titkon éjjel.
Különös gondolat
Mint elátkozott gonosz mostoha,
tükrömben egyedül én, ostoba,
láthatom, hogy ki vagyok valóban.
Míg ezer pillanat ellobban:
életfogytig tömörülök oda,
s más nem láthatja soha.
Gyötrelmes ez nagyon, és ostoba,
talán istennek csípős ostora,
hogy bárki nézne is bele,
a kép csak vele van mindig tele,
és nem létezik olyan hatalom soha,
mi rávegye: engem lásson oda.
Ó, okos vagyok, és nagyon ravasz,
el is múlt már felettem pár tavasz.
Már régen rájöttem, rá bizony:
élhető úgy lesz minden viszony,
ha mindketten ugyanazt nézzük –
így affelé halad együtt a léptünk.
Néztem hát, hátad mögé osonva
nem azt, hogy félszeg vagy és goromba,
hanem amit te láttál a tükörképben:
hogy te vagy a legszebb a vidéken.
És árnyék maradtam, egy kísértet:
a legkényelmesebb kíséret.
Hogy mondhatnám el, hogy a világ
te lettél: a dolgok alól kirág
íriszed, hajad, ajkadnak íve,
te lettél vágyaimnak szíve,
s minden i betűn te vagy a pont.
Bár egy ideje már beosont
agyamba egy különös gondolat,
nem is szó, csak egy kusza rajzolat:
hogy talán láthatatlan vagyok,
s ha valaki nem néz rám, meghalok.
S imádkozom, hogy megfordulj végre.
Vagy megvakulj. S vágyj egy érintésre.
Magány
Nem indulnak táltos paripákon
szőke hajú, legkisebb királyfik,
átkelve hetvenhét határon,
sem szegény legények nem indulnak
trükkel-furfanggal felszerelve, ű
hogy legyőzzenek. Vadászni
sem járok már, s ha mégis
el-eltévedek az ezüsterdőben,
ha nyúlra, fácánra támad kedvem,
nem hajítom haza száz lépésről
mázsás buzogányom: miért is tenném,
ha megette már a rozsda rég
a kaput, aminek nekidöndülhetne,
s ha elpusztult ezer éve minden,
ember, szörnyalak, törpe, medve,
aminek félni lenne tőlem kedve?
Láthatatlan vagyok: vak kísértet,
amit az se lát, aki nekimenne.
