nézem magam
papír üresen üres mint
az életem minden napra
jut valami semmiség
magamtól félek nem a
világtól belülről ölnek
meg őszi ködben agyagos
sárban tévelygek
leplombálva versek
hajóm a parti homokba
süllyedt árbocrúdjára
fölhúzva lelkem gyászlobogója
házamnak nemcsak a négy
fala minden egyes tégla
csonttáfagyva
mindaz amiért élni érdemes
nagyon múlik el
szám szélére kiül a rettenet
nézem magam a lélek
tükrébe egy irdatlan
féreg néz vissza rám
hová jutottam
mitől jó a jó
mitől szép a szép
legtöbbször a piros alma férges
legtisztább ablak mögött
lapul a gonosz
tetszik a hóhér mosolya
találkoztam istennel
mit jelent
találkoztam ördöggel
mit jelent
célal vagy céltalan
hová jutottam
mindvégig csak haldokoltam
nem is éltem
amibe belefogtam nem
jutottam a végére
nem hozakodom elő
semmivel védelemre
ültem volna kertembe
fejem asszonyom ölébe rejtve
ahol majd
hová hurcolnak az évek
bent vagyok a sűrűjébe
merre menjek út ösvény semmere
testem a hajnal kikezdte
két kezem két lábam összes
társaságom ami távol volt közel
minden nagyon múlik el
nem amire vártam mindig
valami más van semmi se jön
össze ágyam évente cserélem
szűkebbre már egészen koporsó
formája van járom a temető
kertet sírhelyet keresek ahol
kisértetem magamat kísérgetem
szófelnégyelve
költő vagyok
vagy mi a fene
föld és ég
között vergődve
szófelnégyelve
szókerékbe törve
szókaróba húzva
szómáglyán égve
ajtóra kiszegezve
lelkem denevér
könyv
ég a könyvtár
ablakain kicsap a láng
meg kell mentened mondják
hónom alá dugják rohanok
az egyetlen könyvvel
kiérve látom szó sincs
semmiféle könyvről valami
mást szorongatok amiről
fogalmam sincs micsoda
lenyúzott fán üldögélve
min mélázok hová nézek
arcom keveset enged
sejteni a világ dolgairól
valami mindig kedvem szegi
várom közben elfelejtem mit
tövig koptatott az idő köszörűköve
és mintha élvezné bennem
ez a kuncogás
hogy isten rontását magamról
le nem törölhetem
