Régi vágyam, hogy bejuthassak egyszer a föld tudatalatti gyomrába, amelynek falait az ősember mágikus állatjelképek látomásaival festette tele. Mert a közönséges halandók előtt lezárták őket, sajnos nem nyerhetek beavatást az ősember paleohalucinációiba, mentális transzgresszióiba.
Sebaj, Mihuţ Boşcu Kafchin művei egyelőre még hozzáférhetőek, így hát kárpótolhatom magam néhány jelenkori falrajza között, mint egy öntudatvadászó egonauta. Itt, eme frankensteini laborok vagy a léttervező irodák aszeptikus fehérségét idéző falai között, önazonossági sétára voltak hivatalosak mindazok, akik megtekintették az ecsetgyári SABOT galéria falain burjánzó, a tárlatzárással óhatatlanul elpusztuló szénrajz-tüneményeket, a Villámfoszlányok, palánták és idegnyúlványok kiállításcím alatt, január 16. és február 28. között.
Futurista barlangművészet ez, pszeudomágikus be- és kiavató jelrendszerrel. Míg a barlangrajzok az öntudatára ébredt kreatív ember hajnalát dokumentálják, Boşcu falrajzai a jelenkor emberének egy lehetséges átváltozásáról, „metafizikus robottá” vedléséről regélnek. Párhuzamos, alternatív teremtéstörténetet mesél el, mintha egy kortárs, apokrif Bibliát idézne, miközben a Jelenkor emberének zagyva, kollektív tudatalattijából táplálkozik. A halál civilizációjának is nevezett, globalizált világ mentális üledékeit, infantilis képzelményeit vetíti elénk. Eme futurista létüreg falfirkái között egy ritka fajtájú kozmikus félelem környékez meg minket, hiába próbálta a művész a vonalait játékos iróniával ragozni.
Beleláthatunk a világfantom olvasztótégelyébe, az őselemek titokzatos keletkezésébe, mikoron a világlélek villám formájában anyaggá és szellemmé hasad, leheletéből antianyag, fraktálok, neuronok és egyéb csudák keletkeznek. A fénykezdetek lámpadzsinnje önnön DNS láncát kötögeti, létezése előtti teste építését egy másik izomdzsinn filmezi, aki egyben az Időkörző birtokosa is. Számtalan kozmogónikus kellék. Az isteni magnetizmus hullámai éppúgy hozzájárulnak a metafizikus robot életre keltéséhez, mint a kozmolaboráns, a fő öntőmester. De milyen szertartásokra lesz szükség, hogy végül megvalósuljon a mesterséges intelligencia? Milyen kuruzsló tudja a halálfélelmet és az örökkévalóság tudatát egyaránt belélehelni?
Boşcu nem meghatározásokat vagy válaszokat, hanem kérdéseket rajzol. Mi az ember, miből tevődik össze, hogyan keletkezett, teremtetett s hogyan teremti tovább önmagát? Gauguint is foglalkoztatták hasonló kérdések, ő az édeni ártatlanságát vesztett embert belefestette egy egzotikus aranykort idéző világba. Mint tudjuk, az elvágyódás és az ontológiai problémák felvetése a művészetben, a romantikus áramlat egyik áldásos vívmánya. Boşcu, ezek szerint, egy posztmodern romantikus lenne az őrá jellemző önironikus felhanggal? Szénvonalai a mai genetika frankensteini laborfreskói is lehetnének, melyeken hasonló kérdéseket feszeget, talán még élesebbeket is. Mivé válhatunk jelenlegi technikai civilizációs őrületünk közepette? A kortárs nyugati ember túl van már a vallási és társadalmi utópiákon, de a technika hamis mennyországával mégsem tud leszámolni. Boşcu felvillantja, hogy ilyenekké válhatunk. A mai ember önmaga előtt is rejtegetett vágya a biorobot, a humunkulusz lét.
Boşcu megpróbál, jobbára öntudatlanul, kiavatni minket a kortárs ember ideájából, bepiszkított életimaginációjából, egyszóval a létfertőzésből. Elbeszéléseit persze ironikusan az infantilis mesék és a képzett képzelmények világába utalja. Mégis, két lélek lakozik benne: az egyik szerint az evolúció irányát is képzelőerőnk teremtő hatalma határozza meg, a másik lélek meg külső, ismeretlen, fatalista tényezőkre bízza a teremtést.
Ez ám a belterjes, meghasonlott eszkatológia! Emiatt önkéntelenül is a maradék emberiség öniróniájának egyik strázsamesterévé válik.
Akár az ősember, az elkövetkező 40 000 év alatt, egész biztos, hogy ő is időről időre átfesti majd a képeit.
