Gondoljuk csak el, mi történt volna, ha Petőfi nem áll be vándorszínésznek, ha Vörösmarty vagy Arany János verset ír Ferenc Józsefnek, kellően dicsérő jelleggel, ha József Attila megpróbál kiegyezni Horger Antallal, Faludy György a gyors szabadulás reményében megír néhány, az éppen adott rendszert ajnározó költeményt a recski falak között... A magyar költészet így vagy úgy, de túléli e váratlan fordulatokat, és továbbfejlődve jut el napjainkig, még ha nem is pontosan oda, ahol éppen most található.
Mindez nem történt meg, nem is történhetett volna meg, mert az irodalom, a költészet szükségszerűen szemben áll bármiféle véglegesnek szánt rendszerrel, legyen szó társadalmi korlátokról, politikai bezártságokról vagy éppen irodalmi, költészeti kánonokról, percnyi világok páncélkeménységűnek hitt szappanbuborékjairól.
Néha a szabadszájúság, a kötetlen forma szikársága, máskor a klasszikus keretek, témák szigora számít lázadásnak, hogy lám, a szerző nem csupán a sorok között, de minden egyes leírt szavában szabad lehet, szabad marad.
Mert utat talál magának a világ mindenféle hatalmasságai által felejtésre ítélt mondat, és az olvasók úgy tekintenek rá, mint biztos pontra, éppen azért, mert a világ összes lehetséges jó és rossz rendszerén túl helyezkedik el. Ezért lehet rá bárhonnan visszatekinteni, bármely tetszőleges pillanatban. E tetszőlegesség és a kiválasztás szabadsága okán tetszik az olvasónak, aki önnön szabdságát szereti benne.
A vers ennek okán hozza létre újra és újra tetszés szerint értelmezhető és az értelmezés számtalan lehetőségét felszínre hozó világait. Ha a legkomorabb zártságról beszél is, a szabadság nyílt tereit teremti meg. Teszi mindezt annak biztos tudatában, hogy a visszatekintés gesztusában rejlik ereje, hogy képes olyan pillanatnyi meghatározottságokon túli helyekre és időkre nézni, visszanézni, ahová egyedül csak az ő tekintete ér el.
Ettől, a vers sugárzó tekintetének erejétől marad szabad a sort sor alá tapogató mindenkori költő, ezért marad szabad a vers olvasója is.
