– Te kinek írsz, Árpi?
– Az első fázisban nem létezik a fejemben az „ideális olvasó”, vagy célközönség, ilyesmi. Arra tudatosan törekszem, hogy minél jobban kerüljem a szubjektív kifejezésmódokat, hogy ne csak felőlem lehessen kinyitni a vers struktúráját. A vers jó esetben nem titkosírás, amelyhez a szerző személyisége a kulcs. Az írás második és ezredik fázisa azzal telik, hogy megpróbálok tereket teremteni, szövegtereket, amelyek másoknak otthonosak lehetnek. Hogy konkrétan kik ezek a mások, azt nem mindig tudom. A nyelvi absztrakciókra törekszem mostanában, ennek a fajta nyelvnek – gyanítom – kisebb a közönsége, de szeretném azokat megfogni, akik nem standard fogyasztói szokás szerint olvasnak verset, mintha egy sorozatrészt néznének meg.
– A vers miért „megalkuvó kerülése a halálnak”?
– Amikor ezt írtam, éppen az volt a kihívás, hogy valamiképpen ars poeticát gyakoroljak. Akkor gondoltam bele, hogy amennyiben minden választás lemondás is, így a kifejezés ezen formája számomra valami olyasmi ellenpólusa, ami a szövegekből utólag felrémlik, hogy a szubjektum megszüntetése nem olyan ártatlan játék, vagy nem pusztán technikai játék. Ez kicsit olyan, mintha magamat írnám mindig tovább és tovább, miközben az egzisztencialisták bólogatnának hozzá, hogy jó-jó, de erre rávetül a végesség.
– Szerinted lehet a költészetnek bármiféle hiteles felszabadító, feloldozó értéke?
– Abszolút lehet és ennek ellenkezője is (tudjuk, hogy voltak, akik egy-egy költészeti világban veszítették el magukat). Sőt, azt hiszem, előbb el kell veszni, le kell épülnie a körénk szőtt kultúrának, a technikának, amely az értelmezés megalkuvó és könnyű útjait tanította meg nekünk, és valamiképpen le kell tisztulnunk a vers előtt. Ez egyszerre felszabadítás, meg önmagunk jelentős szegmenseinek elvesztése.
– Mikkel foglalkozol mostanában? Tervezel verseskötetet kiadatni a közeljövőben?
– Létharcot vívok. Elég fárasztó. Újságíró vagyok. Kötetet nem tervezek kiadni, nem csak most nem, hanem úgy egyáltalán, soha. Viccesnek tartanám, ha emberek mennének el megvásárolni a kötetet, és eldöntöttem, hogy szeretnék következetesen kimaradni ebből, semmiképp nem akarom ezeket a szövegeket piaci mozgásnak alávetni (az a kiskapu ebben, hogy a folyóiratok mégiscsak fizetnek honoráriumot). De kötetet semmiképp. Egyrészt, mert nincs közönségem, nem vagyok eléggé ismert sem, másrészt mert ingyenessé tenném, de a kiadók ezt így nem vállalnák, harmadrészt meg ez valahogy nem is megy nekem, kiadót keresni (pedig talán már van egy homogén anyag, amelyben van annyi kakaó). Persze ezek a versek mindenképp meg fognak jelenni, még nem mondom el, hogy hogyan, de a dolog ki van ötölve: elég kísérleti lesz, eljátszik majd az olvasás helyzeteivel, a város heterotópiáival, és nagyon nyitott lesz. Egy jó nagy játék.
– Mit csinál Heidegger a sztriptízbárban?
– Gondolom, amit mindenki más, iszik valami rövidet, és 50 lejeseket dugdos a bugyikba. A szöveg, amelyben ezt felhozom, elég eklektikus, szeretek játszani a nyelvi regiszterek keverésével. Heideggerel meg sokat foglalkozom, ez a versekben is előjön. Van most egy svájci daseinanalitikai iskola, ahol Heideggert elkezdték konkrét pszichoanalitikai gyakorlatokban újraértelmezni, ez elég izgalmas. És elég izgalmas lenne az is, ha a szövegek elbírnának ilyen problémákat, ahelyett, hogy egotrippet nyomjak. Nem csak Heidegger van abban a sztriptízbárban, hanem Freud, meg Gadamer, Lacan, Foucault és a többiek. Jó kis hely az. Azt hiszem.
