Kulcsár Árpád nem akar beilleszkedni semmiféle költészeti konvencióba, de mintha nem akarna beilleszkedni a saját költészetébe sem. Mintha folyamatos harcot vívna saját (vers)nyelvével: „a vers semmi/ túl nagy áldozat a lemondott világokért/ túl nagy áldozat a testemért/ félig vak vagyok, gerinc és szívbeteg/ és ki tudja velőmben milyen halál kapar/ s szemem jegét ki korcsolyázza úgy be/ hogy megtörjenek rajta a képek” – adott a költő, kinyilatkoztatja önmagát, hogy el is törölje azt; eltörli önmagát, hogy kinyilatkoztathassa. Nehéz kiragadni valamit ebből a gomolygó őskáoszból, hogy elindulhassunk valamerre – ha volna merre, persze, ha volna egyáltalán valami, amikor „minden egész eltörött/ minden tömény elfogyott.”
Vonatkoztassunk hát el központozástól, formától, konvenciótól – nézzük távolról a verseket: szerkezetük, akár névtelen, formabontó csillagalakzatok. Minél jobban közelítünk (kezünkben nagyító, fókuszra töltve), annál jobban szétbomlik az egész, annál jobban hígul a tömény. Töredékes sorokkal, szavakkal maradunk, miután feloszlattunk mindent, csak lebegnek a szemünk előtt a maradékok: „olyan vagy mint töltésben a kövek/ semmit se téve de gyilkolásra kész/ vagy mint Maros fölött a köd/ mindig lebeg de mégis oly nehéz.”
Ám ez a lebegés, bármilyen formátlan és széteső, mégis mozgásra ítéltetett: „a halászok vízbe ugrottak/ izmaik a szürke tömeget/ mint halott pilóta az űrt/ szelik át/ sietnek feléd” – összekeveredik a halott test az élő testtel, a halászok vízbe ugrása határozott szándékot feltételez, míg a halott pilóta az űrben céltalan bolyongást, de valahogy mindkettő baljósan cseng. A halott pilóta az űrben nem ura már saját sorsának, valami vezeti, ő maga öntudatlan (tegyük fel), de a hasonlat nyomán felvetődik a kérdés, hogy a halász mennyire cselekszik tudatosan, amikor „beugrik a vízbe” és „siet feléd” ebben a versben, ami nem mellesleg a jing és a jung alcímet kapta. Már rögtön az elején egyfajta kezdődést, megalakulást sejtet: „az ugrás az első mozdulat képe/ ami még semmi ellen/ vagy minden ellen irányuló (...) az úszás gyors melankóliája/életösztön/ vágy a maradásra/ a szív dobogni/ a tüdő dolgozni akar...” – a jin-jang, az örök áramlás, változás, a Jung-féle kollektív tudattalan, a víz jelenléte (mint az élet kialakulásának színtere), és az álomszerű képi világ (szürke víz, úszás, ugrás, lebegés), ami megint Jungra utalhat – minden össze van bogozva, mégsem tartja össze forma. Alakuló, mozgó őskáosz. Ezek a versek nem akarnak teljesek lenni, még azért sem, tüntetnek a teljesség ellen.
És akkor az jut eszembe, amit Ted Hughes mond a Sylvia Plath összegyűjtött verseihez írt előszavában: „[költészetének rendszere] egy körbezárt kozmikus térré állt össze. Ha ezt vizuálisan kivetíthetnénk, e versek anyaga és motívumai igen érdekes mandalákat alkotnának.” Ehhez képest, azt gondolom, nevezhetnénk Kulcsár verseit antimandaláknak. Nem akarnak körbezárt kozmikus térré válni – éppen ellenkezőleg, határozottan visszautasítanak mindenfajta körbezártságot.
Ehhez bátorság kell. Bátorság kell, hogy az ember elutasítsa a forma, a konvenciók biztonságát, és szembenézzen a végtelen alakuló, lebegő bizonytalansággal, ami benne gomolyog. Mert ott van bennünk is, tudomásul vesszük vagy nem, ez a végtelen, nyers, kozmikus semmi-minden, az örök harc a megalakulással, „az ugrás az első mozdulat képe/ ami még semmi ellen/ vagy minden ellen irányuló.” A kollektív tudattalan névtelen, a jin-jang névtelen, és mégis, végtelen sok nevük van.
