"Szállj elő! Menekülj! Lelj békét! Eredj!"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 5. (667.) SZÁM – MÁRCIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A visszatekintés ereje
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Irodalom, film és más tripek - Beszélgetés Vágvölgyi B. András rendezővel, íróval
Bogdán László
versei
VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS
Sötétség délben
MADELEINE DE SCUDÉRY
Gyöngéd térképe Clélie, római történet
Tóth Mária
Kisjézus inge
KOVÁCS KRISTÓF
versei
KISS NÓRA TITANILLA
A szemekben lakó ember
versei
BÁLINT SZILÁRD
versei
Horváth Előd Benjámin
Mintha magamat írnám tovább - Horváth Előd Benjámin interjúja Kulcsár Árpáddal
Antimandalák
Szőcs István
Boldog órák szép emléke – Képen
Ugron Nóra
MAFINN 2. - Pálmafák és diákélet Finnországban
Benő Attila
versei
FŐFAI RITA
Ragaszkodás a gyűlölt háborúhoz
Jakab-Benke Nándor
Társadalmi szerződésszegés
CSUSZNER FERENCZ
KÁMSZ, avagy Karnyóék Állami Magyar Színháza
DÉNES GABRIELLA
Ecce homo!
Codău Annamária
Vendégpapucsban
Újabb gyermek-űrlény barátság
Portik Blénessy Ágota
Tükör által homályosan. Portré-alternatívák
Jakabffy Tamás
Szereti ön Weinberget?
Áprilisi évfordulók
 
DÉNES GABRIELLA
Ecce homo!
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 5. (667.) SZÁM – MÁRCIUS 25.

…és rögtön látjuk magunk előtt az unalomig idézett Munkácsy-képet: láthatólag nem éljenző embertömeg, lihegő kutya, a képből kifehérlő alak, aki rámutat egy másikra, a leendő áldozatra.
Ebbe a kompozícióba vonja be olvasóit könyvcímével Berczeller Imre, az Egyesült Államokban élő pszichiáter, aki mint Radnóti kor- és bajtársa értekezik a költő életéről és néhány alkotásáról. A keresztény hagyomány szerint Pontius Pilatus azért mutatott rá az idézett módon a megkínzottra, hogy annak meggyötört testét látva a vádló sokaság újra mérlegelhesse döntését. Könyvünk szerzőjének is hasonló a célja; az olvasóközönséget szeretné szembesíteni az emberrel, aki Glatter Miklósként látta meg a napvilágot, Radnótiként ismerkedtünk meg vele az iskolában, és a köré szőtt kultusz jótékonyan takarja el jellembéli hibáit és gyöngeségeit. Berczeller Imre kritikai kor- és jellemrajz által átitatott esszéi, amelyek a szubjektivitás és objektivitás hangját arányosan elegyítve íródtak, a jól bejáratott Radnóti-kép újragondolására szólítanak föl. Gyarmati Fanni igencsak igyekezett férjének emlékét a magyar költő szókapcsolat által keltett elvárásrendszerén belül tartani, és mindent megtett annak érdekében, hogy a nem kívánatos információk mielőbb megszűnjenek. Vagy ha meg nem is szűnhetnek, de maradjanak a felejtés jótékony padlásszobájában, ahová senkinek nem lehet(ett volna) betekintési lehetősége. Berczeller Imre „az évek során idealizált, a realitástól meglehetősen távol álló képre” válaszként írta meg munkáját. „Nem könnyű feladat megtalálni a középutat, hogy a tárgyilagosság és valósághűség szándéka következtében ne alulexponált, túl sötét portré kerüljön ki a »műteremből«. Attól tartok, ha az ingát középhelyzetben megállítom, már akkor is úgy tűnhet, mintha az ellenkező végletbe lendíteném ki.”
A költő levelezéséből, naplójából gyűjtött adatokkal alátámasztva, a már ismert tényeket kiegészítve ír Berczeller Glatter Miklós gyermekkoráról, traumáinak sorozatáról, származási környezetétől való görcsös elszakadni vágyásáról, s ezzel együtt bemutatja teljes ráutaltságát erre a Radnóti által „szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek” tartott gyülekezetre. A közbeszédben ez utóbbi kapcsolatról, Radnóti származásáról általában kevés szó esik, hiszen az életmű szempontjából – elvileg – nem releváns, hogy főiskolai hallgatóként melyik szegedi diákegyletnek válhatott tagjává, kispénzű (hitközségi tag) létére hol étkezhetett, csupán halálának körülményei méltóak említésre, de nem az odáig megtett, kínzó út. Amikor Berczeller Imre rámutat a kultuszból kivetkőztetett emberre – anélkül, hogy irodalmi kvalitásait kétségbe vonná –, komplexebbé teszi az irodalomoktatás nyújtotta standard képet. Olyan jellembeli sajátosságokra is felhívja a figyelmet, amelyek egyáltalán nem könnyítették meg Radnóti Miklós életét, sem a zsidótörvények előtt, sem azok megjelenése után. Egyetemi hallgatóként Fifihez (Gyarmati Fannihoz) írott leveleiben eléggé csípős hangnemben nyilatkozik a zsidó diákegyletről és menzáról – pusztán zsidó voltuk miatt –, albérletéből azonban Wolff főorvos kényelmes lakásába költözik és többször is Ligeti Ernő családjánál étkezik, akik maguk is abba a közösségbe tartoztak, amelyet Radnóti oly nagyon megvetett. A zsigeri taszítás, elhatárolódni igyekvés, de a nagybátyi, illetve hitközségi támogatások egyidejű elfogadása nem tünteti fel kedvező színben Radnótit, s bárki könnyen arra a következtetésre juthat, mint Berczeller: „Ha lett volna benne gerincesség, inkább száraz kenyeret evett volna kolbásszal vagy szalonnával – mint az arató parasztok –, semhogy leüljön a zsidók asztalához.”
Az emberre mutatás alkalmával szembesülünk azzal a virtuális világgal, amelyet Radnóti Miklós alkotott élőhelyéül vágyaiból (hogy magyar költő lehessen; a magyar nemzet szerves részévé váljon) és a valóság egy részének tudomásul nem vételéből (a magyar nemzet nem fogadja be őt, zsidónak tartja származása okán). „Szerette az országot – az ország nem szerette őt. Ezt a tényt, mint oly sok más zsidó írótársa, kizárta tudatából. Mert a tudatos életének harmadát, 1921 és 1938 között, nem annyira háborús, mint inkább zsidógyűlölő légkörben élte a hazájának sóvárgott országban”. Nem volt könnyű megbélyegzettként, a numerus clausus „kegyeltjeként” léteznie, hiszen ő nem tartotta magát olyannak, akit érinthetnek a vonatkozó rendeletetek. „Az 1938. május 28-i első zsidótörvényre Radnóti úgy reagált, mintha személy szerint nem érintette volna. A második zsidótörvényt már sértésként fogta fel. A »törvényhozók« nem érdeklik, de a titkos szavazásban felismerte, hogy a nyilasok győzelmével a »nemzet« őt is kivetette hőn szeretett kebléből.” A körülményeit nehezítette, hogy 1930-tól, tehát költői pályája felívelésének kezdetétől „sikere lovat adott szerénységgel alig vádolható önbecsülése alá”, amely fokozatosan gőggé növi ki magát. Ezt a tulajdonságát munkaszolgálatosként sem tudta a táboron kívül hagyni. Nem egyszer akadt nézeteltérése munkaszolgálatos társaival, sőt felügyelő tisztekkel is; elvárta, hogy doktor Radnótiként tekintsenek rá, és a címének járó tisztelettel viseltessenek iránta. „Nagyon valószínű, hogy ez is egyik forrása volt gyakori büntetéseinek: kurtavas, gúzsbakötés, laktanyafogság.”
Berczeller Imre kötete irodalomszociológiai jelentőségű munka; Radnóti Miklós életrajzát és munkásságát helyezi új megvilágításba, és nem tekinti alapelvének a „halottról jót vagy semmit” felfogást. Kritikát gyakorol a költő korábbi életrajzíróin, és nem hagyja, hogy a tragikus halál ismerete őt magát is elfogulttá és elnézővé tegye. Radnóti naplójában, levelezéseiben, illetve a kortársak visszaemlékezéseiben fennmaradt adatok képezik a munka alapját, amelyben Berczeller nem csupán összevet különböző forrásokban lévő információkat, hanem pszichiáterként elemzi is a rendelkezésére álló adatokat, oly módon, hogy ez az eljárás nem válik zavaróvá, sőt tisztáz néhány helyzetet, egyik-másik motívum jobb megértéséhez segít hozzá. Így például a halálmotívum kapcsán kitér arra az előszeretettel alkalmazott félremagyarázásra, hogy Radnóti az 1936-ban összeállított kötetében, a Járkálj csak halálraítélt!-ben már megjósolta majdani sorsát. Pedig „csupán” az általános korhangulat, a Federico García Lorca sorsán való megütközés és Ady pesszimista szimbolizmusa, illetve József Attila szociografikus ihletésű költeményei hatják át a kötet verseit. A keresztény szimbolizmus iránti vonzódás kapcsán kitér arra a tényre is, amely kevésbé fontos az irodalomtörténészek számára. Berczeller Imre ugyanis nem csupán megemlíti Esztert, a kis cselédet, akinek „döntő befolyása volt Radnóti korai vonzódásában a kereszténység és annak miszticizmusa iránt”, hanem e kapcsolat részleteibe is betekintést nyújt.
A könyv elolvasása után könnyedén olyan érzés keríthet bárkit hatalmába, mintha Dorian Gray padláson rejtegetett arcképét látta volna egy pillanatra. Olyan dolgokról esik szó, amelyek egyáltalán nem azért említődnek, hogy ezáltal szimpatikusabbá váljék Radnóti Miklós alakja. Sokkal inkább emberi mivoltára terelődik a figyelem, s a végén az olvasó kénytelen megfogalmazni a kérdést: vértanú volt-e Radnóti, mártír, aki vállalta sorsát, vagy pedig meghalt, mert másként nem tehetett. Válasz nincs megfogalmazva Berczeller Imre könyvében, csupán a válaszadás lehetőségei tűnnek föl.
   
Berczeller Imre: Radnóti Miklós – Ímhol az ember. Kriterion kiadó, 2014.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében