A művészet sokkal inkább fátyol, semmint tükör.
(Oscar Wilde)
Leon Battista Alberti, amikor 1436-ban a reneszánsz gondolkodók közül elsőként könyvet írt a festészetről, visszatért egy korábbi, Platóntól származó hasonlathoz: a festészet nem más, mint tükör. Ám, mindaddig míg Platónnál pejoratív vonatkozásban a természet tükröződő mását látjuk benne, Alberti tükörhasonlata teljesen ellentétes szándékú kontextusban jelenik meg. Alberti értelmezésében a festészet eredete Narcissus történetéhez kötődik, így a tükörben nem napot, földet vagy madarat látunk, hanem egy kirajzolódó arcot ismerünk fel, melybe beleszeretünk és belepusztulunk.
Csóka Szilárd-Zsolt február 13–28. között, a marosvásárhelyi K’ARTE galériában helyet kapó egyéni tárlata arra buzdított bennünket, hogy nézzünk e tükörbe…
Az emberi arc, a portré az egyik legtermészetesebb és ugyanakkor legbonyolultabb tematika, mely mindannyiunkat (meg)érint. Önkéntelenül is vonzza a tekintetünket, akárcsak a tükör. A portré a nyugati művészet egyik legfontosabb műfaja, amely a 20. század végére jelentős átalakuláson ment keresztül, sőt, problematikussá is vált. A mimetikus művészet feladása a 19. század folyamán új helyzetet teremtett a portré és az önarckép számára. Azt a természetessé vált elvárást, hogy a festmény hasonlítson az ábrázoltra, a romantika átértelmezte, és a látható helyett a belső ábrázolását kísérelte meg. Ezzel megtörte azt a hagyományt, amely a perspektíva, az árnyékolás, az arányok szigorú kiszámítása segítségével az ábrázoltat majdnem tapinthatóvá tette.
Csóka portréi egyszerre követik ezt a hagyományt, de ugyanakkor gyökeresen is szakítanak vele. Bár inspirációs forrásként Leonardo da Vinci, Caravaggio, Rembrandt és Velázquez által festett potrék újraértelmezése szolgál, a kiállított képek elszakadnak a reprezentált valóságtól, s a figurativitás keretein belül maradva a hangsúly az érzelmek, a szubjektív perspektívák, a ködösítés, az emlékezet, önismeret és maga a szubjektum irányába tolódik el. Portréival – és az ezek által elénk tartott tükörrel – 2013-ban a Minerva Galériában, tavaly a Korunk Stúdiógalériában találkozhattunk. Arcképei a reneszánsz tér problematikáját, a perspektíva, a szimmetria kérdését, de ugyanakkor a barokk portré expresszivitását és gesztualizmusát ötvözik – hallhattuk Bob József festőművész megnyitóbeszédében. De Csóka képei nem ragadnak meg itt, hanem a 21. századi ember (ön)megismerési kísérleteit is felleljük bennük. Magunkra ismerünk A részegek című Velázquez-interpretációján vagy Bacchus elmosódott arcában, szintúgy, mint az őrült Bohócban vagy önarcképvariánsaiban. Az individualizmuson túl ezen portrék nem csupán külső tükrözések, sokkal inkább reflektálnak belső történésekre és tájakra. A tükröződés toposzában két kulcsfogalom van egyenlő súllyal jelen, a tér és az idő fogalma. Csóka festményein a tér koncepciója fokozott kétértelműséget hordoz magában: Bob József szerint ez jelentheti a táj terét, a belső, az ipari, a kozmikus, az imaginárius teret, a szürrealizmus terét, vagy akár a hátteret is. Ám mindegyik esetben a tér nem a személy körülhatárolódását, kibontakozását, a kontúrok kirajzolódását segíti elő, hanem ellenkezőleg, éppen ez akadályozza meg az individuum feloldódását – és elhomályosítását eredményezi.
Összegzésként elmondhatjuk, hogy ha a jó portré a személyiség feltárása, s egyszersmind a hozzá tartozó világ leleplezése, akkor Csóka Szilárd-Zsolt Marosvásárhelyen kiállított képei saját magunkkal és a világgal szemben tartott homályos tükröknek tekinthetők.
