Szerencsére nem kell annyira véresen komolyan venni mindent, nem durvult annyit a világ, mert ami tegnap szükségleteink közé tartozott, az jelen van napjainkban is – tehát: gyilkosság kerül a darabba és aljas cselszövés. És mindehhez, mondjuk ki bátran, nem csak a XXI. században voltak fizetett tapsolók, de már a XIX-ben, sőt, jóval korábban...
Megtörtént tapsoncok nélkül az is, bő ötszáz évvel korábban, hogy a tömegek extázisba estek, amikor az egyébként napsütéses középkori délutánon a mesterember (talán éppen mészáros) arcán végigömlött a vér, mert a paróka alá rejtett disznóvérrel töltött tömlőt kilyukasztá a töviskorona...
Nem kell semmit sem véresen komolyan venni, mert az élet álom, miként ezt tudjuk, legalább a spanyol aranyszázad óta, tudjuk, hogy ott (itt?) élünk a Mátrix kellős közepén vagy éppenséggel a Valóságban, amit jobb híján médiának, világhálónak, vagy régiesen szólva, egészen egyszerűen csak Színháznak nevezünk...
Mert a világot jelentő deszkákkal nem elégedtünk meg, jöhettek a világháló szálkái, vészes visszásságai, vicces vérebei, akik ezer, de lehet, hogy csak húsz éve üvöltik a virtuális térbe: félre könyvek, doktrínák, mert a katedrákon vagy a katedrálisokban, pőre angyalok, csurdé csavargók ricsajoznak és csajoznak is persze, a rég vagy legalábbis előre megírt forgatókönyv szerint.
Szerencsére nem kell annyira véresen komolyan venni mindent, hiszen amúgy is minden véres már és komoly, mintha csak egy, a bécsi párfümök fellegei mögül előtörő orgiasztikus misztériumot látnánk, vagy valami egészen mást – színházat, a színház világnapján, vagy világot a nap bármely színházában, cenzúrázottan, cédán, céltudattal vagy önmarcangolásba fáradt hiú hiábavalósággal, vásárok, varieték, valóságshow-k ritmusait idézve, vagy régi auktorokat, kik a semmit jelenvalóvá tették hirtelen – felülről nézve a reménytelenségbe süppedt mindent alulról szagólókat.
Miközben a színház tombol, áll mozdulatlan és fegyelmezetten, mint egymásnak dőlő mondatokban fehéren sötétlő bohócok, papírlapokba zártan, járdaszegélyre lökve, mert: „a színház igaz mestereit a színpadtól távol a legkönnyebb megtalálni” – ahogy Krzysztof Warlikowski is üzente nemrég.
Szerencsére nem kell annyira véresen komolyan venni mindent, nem durvult annyit a világ, mert ami tegnap szükségleteink közé tartozott, az jelen van napjainkban is – tehát: gyilkosság kerül a darabba és aljas cselszövés. És mindehhez, mondjuk ki bátran, nem csak a XXI. században voltak fizetett tapsolók, de már a XIX-ben, sőt, jóval korábban...
Megtörtént tapsoncok nélkül az is, bő ötszáz évvel korábban, hogy a tömegek extázisba estek, amikor az egyébként napsütéses középkori délutánon a mesterember (talán éppen mészáros) arcán végigömlött a vér, mert a paróka alá rejtett disznóvérrel töltött tömlőt kilyukasztá a töviskorona...
Nem kell semmit sem véresen komolyan venni, mert az élet álom, miként ezt tudjuk, legalább a spanyol aranyszázad óta, tudjuk, hogy ott (itt?) élünk a Mátrix kellős közepén vagy éppenséggel a Valóságban, amit jobb híján médiának, világhálónak, vagy régiesen szólva, egészen egyszerűen csak Színháznak nevezünk...
Mert a világot jelentő deszkákkal nem elégedtünk meg, jöhettek a világháló szálkái, vészes visszásságai, vicces vérebei, akik ezer, de lehet, hogy csak húsz éve üvöltik a virtuális térbe: félre könyvek, doktrínák, mert a katedrákon vagy a katedrálisokban, pőre angyalok, csurdé csavargók ricsajoznak és csajoznak is persze, a rég vagy legalábbis előre megírt forgatókönyv szerint.
Szerencsére nem kell annyira véresen komolyan venni mindent, hiszen amúgy is minden véres már és komoly, mintha csak egy, a bécsi párfümök fellegei mögül előtörő orgiasztikus misztériumot látnánk, vagy valami egészen mást – színházat, a színház világnapján, vagy világot a nap bármely színházában, cenzúrázottan, cédán, céltudattal vagy önmarcangolásba fáradt hiú hiábavalósággal, vásárok, varieték, valóságshow-k ritmusait idézve, vagy régi auktorokat, kik a semmit jelenvalóvá tették hirtelen – felülről nézve a reménytelenségbe süppedt mindent alulról szagólókat.
Miközben a színház tombol, áll mozdulatlan és fegyelmezetten, mint egymásnak dőlő mondatokban fehéren sötétlő bohócok, papírlapokba zártan, járdaszegélyre lökve, mert: „a színház igaz mestereit a színpadtól távol a legkönnyebb megtalálni” – ahogy Krzysztof Warlikowski is üzente nemrég.
