"Hunyd be a szemed: káprázik, ugye?"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 7. (669.) SZÁM – ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Színház az egész. Vivát!
Zsigmond Andrea
A színház: szakadék - Beszélgetés Bocsárdi László színházi rendezővel
Végh Attila
Végtelen rózsakert
Lászlóffy Csaba
A szétszedett szöveg
Láng Orsolya
versei
Bréda Ferenc
THEATRUM TEMPORIS - Levelek az Utókornak
BALÓ LEVENTE
versei
GULISIO TÍMEA
A patkány
MOLNÁR BEÁTA-BALÁZS IMRE JÓZSEF-ILYÉS ZSOLT-FISCHER BOTOND
Nyolckezes repülés
Elena Vlădăreanu
versei
Jancsó Miklós
Reflektorfény vonzásában
Szőcs István
Vörös ász, irodalomtörténet s a többi
Ferenczi Szilárd
A zűr szerelmesei
CSUSZNER FERENCZ
Lassú Reflex
Codău Annamária
Történetek egy kifordult világról
KÉSZ ORSOLYA
Hangeltolódások
Idegenség és ismerősség között
Portik Blénessy Ágota
Egy Vándor Kolozsváron
Jakabffy Tamás
Tobzódás. Kolozsvári koncertprofilok
Hírek
 
Karácsonyi Zsolt
Színház az egész. Vivát!
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 7. (669.) SZÁM – ÁPRILIS 10.

Szerencsére nem kell annyira véresen komolyan venni mindent, nem durvult annyit a világ, mert ami tegnap szükségleteink közé tartozott, az jelen van napjainkban is – tehát: gyilkosság kerül a darabba és aljas cselszövés. És mindehhez, mondjuk ki bátran, nem csak a XXI. században voltak fizetett tapsolók, de már a XIX-ben, sőt, jóval korábban...
Megtörtént tapsoncok nélkül az is, bő ötszáz évvel korábban, hogy a tömegek extázisba estek, amikor az egyébként napsütéses középkori délutánon a mesterember (talán éppen mészáros) arcán végigömlött a vér, mert a paróka alá rejtett disznóvérrel töltött tömlőt kilyukasztá a töviskorona...
Nem kell semmit sem véresen komolyan venni, mert az élet álom, miként ezt tudjuk, legalább a spanyol aranyszázad óta, tudjuk, hogy ott (itt?) élünk a Mátrix kellős közepén vagy éppenséggel a Valóságban, amit jobb híján médiának, világhálónak, vagy régiesen szólva, egészen egyszerűen csak Színháznak nevezünk...
Mert a világot jelentő deszkákkal nem elégedtünk meg, jöhettek a világháló szálkái, vészes visszásságai, vicces vérebei, akik ezer, de lehet, hogy csak húsz éve üvöltik a virtuális térbe: félre könyvek, doktrínák, mert a katedrákon vagy a katedrálisokban, pőre angyalok, csurdé csavargók ricsajoznak és csajoznak is persze, a rég vagy legalábbis előre megírt forgatókönyv szerint.
Szerencsére nem kell annyira véresen komolyan venni mindent, hiszen amúgy is minden véres már és komoly, mintha csak egy, a bécsi párfümök fellegei mögül előtörő orgiasztikus misztériumot látnánk, vagy valami egészen mást – színházat, a színház világnapján, vagy világot a nap bármely színházában, cenzúrázottan, cédán, céltudattal vagy önmarcangolásba fáradt hiú hiábavalósággal, vásárok, varieték, valóságshow-k ritmusait idézve, vagy régi auktorokat, kik a semmit jelenvalóvá tették hirtelen – felülről nézve a reménytelenségbe süppedt mindent alulról szagólókat.
Miközben a színház tombol, áll mozdulatlan és fegyelmezetten, mint egymásnak dőlő mondatokban fehéren sötétlő bohócok, papírlapokba zártan, járdaszegélyre lökve, mert: „a színház igaz mestereit a színpadtól távol a legkönnyebb megtalálni” – ahogy Krzysztof Warlikowski is üzente nemrég.

Szerencsére nem kell annyira véresen komolyan venni mindent, nem durvult annyit a világ, mert ami tegnap szükségleteink közé tartozott, az jelen van napjainkban is – tehát: gyilkosság kerül a darabba és aljas cselszövés. És mindehhez, mondjuk ki bátran, nem csak a XXI. században voltak fizetett tapsolók, de már a XIX-ben, sőt, jóval korábban...
Megtörtént tapsoncok nélkül az is, bő ötszáz évvel korábban, hogy a tömegek extázisba estek, amikor az egyébként napsütéses középkori délutánon a mesterember (talán éppen mészáros) arcán végigömlött a vér, mert a paróka alá rejtett disznóvérrel töltött tömlőt kilyukasztá a töviskorona...
Nem kell semmit sem véresen komolyan venni, mert az élet álom, miként ezt tudjuk, legalább a spanyol aranyszázad óta, tudjuk, hogy ott (itt?) élünk a Mátrix kellős közepén vagy éppenséggel a Valóságban, amit jobb híján médiának, világhálónak, vagy régiesen szólva, egészen egyszerűen csak Színháznak nevezünk...
Mert a világot jelentő deszkákkal nem elégedtünk meg, jöhettek a világháló szálkái, vészes visszásságai, vicces vérebei, akik ezer, de lehet, hogy csak húsz éve üvöltik a virtuális térbe: félre könyvek, doktrínák, mert a katedrákon vagy a katedrálisokban, pőre angyalok, csurdé csavargók ricsajoznak és csajoznak is persze, a rég vagy legalábbis előre megírt forgatókönyv szerint.
Szerencsére nem kell annyira véresen komolyan venni mindent, hiszen amúgy is minden véres már és komoly, mintha csak egy, a bécsi párfümök fellegei mögül előtörő orgiasztikus misztériumot látnánk, vagy valami egészen mást – színházat, a színház világnapján, vagy világot a nap bármely színházában, cenzúrázottan, cédán, céltudattal vagy önmarcangolásba fáradt hiú hiábavalósággal, vásárok, varieték, valóságshow-k ritmusait idézve, vagy régi auktorokat, kik a semmit jelenvalóvá tették hirtelen – felülről nézve a reménytelenségbe süppedt mindent alulról szagólókat.
Miközben a színház tombol, áll mozdulatlan és fegyelmezetten, mint egymásnak dőlő mondatokban fehéren sötétlő bohócok, papírlapokba zártan, járdaszegélyre lökve, mert: „a színház igaz mestereit a színpadtól távol a legkönnyebb megtalálni” – ahogy Krzysztof Warlikowski is üzente nemrég.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében