Március 17–31. között a Homoródtól Párizsig című Román Viktor vándorkiállítás újabb állomásához érkeztünk a Minerva Művelődési Egyesületi emeleti és alagsori galériájában. A kiállított válogatás a hagyaték gondozójának és egyben a művész bátyjának, Román Elemérnek képezi tulajdonát és célja az elhunyt szobrász visszaemelése a köztudatba.
Román Viktor (1937–1995) a huszadik századi modern szobrászat egyik legkiemelkedőbb alakja. A homoródszentmártoni születésű művész (egyszerű, földműves szülők második gyermeke) formabontó-absztraháló plasztikai kísérleteivel hamar kitűnt. Már a főiskola végeztével (olyan jeles tanároktól tanult szobrászatot, mint Izsák Márton, Constantin Baraschi és Ion Murnu) számottevő sikereket ért el. Számos önálló kiállítása mellett, 1967-ben monográfia is megjelent róla Eugen Schileru tollából. Ugyanebben az évben a British Council ösztöndíjával fél évig a londoni Royal College of Art-ban folytatta tanulmányait. E sorsdöntő fordulat végérvényesen meghatározta további életútját: elképzelhetetlennek tűnt a hazatérés és a kommunista diktatúra nyomása alatt folytatott alkotás, így 1968-ban végleg Párizsban telepedett le. Nem kis fáradtsággal ugyan, de itt sikerült Román Viktornak a jelenkori európai szobrászat élvonalába emelkedni.
Munkásságát nem csupán a formai, hanem az anyaggal való kísérletezés jellemzi. Hisz, minden szobrásznak meg kell találnia a saját formai nyelvezetét, mely számára a geometrikus alakzatok, körök, négyzetek, téglalapok és háromszögek világa. Bár alkotott kőbe, fába, sőt különböző nemes acélokkal, műgyantával is kísérletezett, legkedveltebb anyaga mindvégig az agyag maradt. Saját bevallása szerint ez kelt életre ujjai között a leginkább. Munkái bronzba való kiöntését sem az idővel szembeni ellenállás miatt választotta, hanem azért, hogy térbeli, súlyban való ellenállást fejtsenek ki. Bár szobrai ennek ellenére sem tűnnek robosztusnak, sőt ellenkezőleg, inkább kecses, térbeli rajzokként foghatjuk fel őket. A plasztikák mellett néhány grafikát is láthatunk a művésztől. Aktjai Egon Marc Lövith pasztelljeit juttatják eszünkbe, melyek ugyanígy magukon viselik a szobrász szem mélységesen elemző, egyszerűsítő, csupán a formai esszenciát megragadó gyakorlatát.
A kiállított munkák többségénél feltűnik, hogy tematikától függetlenül a legfontosabb megoldásra váró feladat az egyensúly, a harmónia kérdése, melyet nagy kihívás a szimmetria nélkülözésével megvalósítani. Éppen ezért Román nagy fontosságot tulajdonított a fény és anyag viszonyának, a felületek megmunkálásának és nem utolsósorban a megvilágításnak (külső és belső fénynek). Meggyőződése, hogy a szobor helye a napon van, az ég és föld között. S míg legismertebb munkái ott díszelegnek a francia városok közterein, itthon neve lassacskán feledésbe látszott merülni. Ezt hivatott e jelen vándorkiállítás orvosolni. S bár a lendületesen induló művészi karrierje nem szülőföldjén bontakozott ki, Román Viktort a 20. századi erdélyi magyar és romániai művészet egyik legkiemelkedőbb szobrászművészeként tartjuk számon. Az önként vállalt száműzetésben élt vándor e sorsfordulatról így nyilatkozott: „Én öröktől fogva úton vagyok. Öröktől fogva egyebet sem csinálok, mint újrakezdek. Ugyanakkor az az érzés, hogy van annyi erőm mint bárki másnak, akárhonnan jövőnek, segít abban a hitben élnem, hogy én vagyok Svejk, aki soha nem bőszül fel ha éppen valami nincs rendben körülötte, mert tudja, hogy nagyon kevés olyan katona van, mint ő, akire nagyon nagy szüksége van minden országnak.”
