A költészet nem lóverseny. Ez az axióma mindig előkerül, valahányszor szerzőket, könyveket, műveket valamilyen szempontból valahol valakik (siker)listáznak és rangsorolnak. A kijelentés természetesen igaz, és mint minden axióma, nem szorul bizonyításra – olyan értelemben legalábbis, hogy egy vers (de talán a prózára, a jó prózára is érvényes ez) nem osztályozható egzakt kritériumok alapján, nem attól lesz „nagy vers” egy szöveg, mert tökéletesre csiszolt a formája, kristálytiszta a gondolatmenete, fenséges érzéseket közvetít és a költői mesterség tudásának minden jelét magán viseli. Vagyis hogy ez is, de ez mind nem elég, kell valami, ami nem leírható, nem osztályozható és valahogyan túl van a nyelvi megfogalmazhatóságon – de hogyan lehet túl, arra semmilyen recept nincsen. Másfelől viszont azt is tudjuk, hogy költői versenyek mindig is voltak, vannak és lesznek, és az sem kétséges, hogy egyes költők nagyobbak és egyes versek jobbak másoknál – tehát mégis összemérhetők.
Mindez persze konyhapoétika, de elmondom, miért jutott eszembe. A kolozsvári rádió magyar szerkesztősége évről évre megrendezi a kortárs erdélyi versek versenyét, amelynek lényege, hogy a különböző irodalmi folyóiratok szerkesztőségei (a Helikoné is) javasolnak egy tizenegyes „keretet” – vigyázat, a költészet nem labdarúgás! – az elmúlt egy-két évben megjelent költeményekből, abból kiválasztatik a végleges tizenegy, ezeket kolozsvári színészek elmondják, a tévések lefilmezik, a végeredményt kiteszik a legnagyobb közösségi oldalra, a Facebookra, aztán uccu neki, a nagyérdemű nyomhatja a lájkokat arra, ami jobban tetszik, és az a vers, amely ily módon a legtöbb voksot szerzi, nyeri a versversenyt. Nincs bírálóbizottság, nincs szakmai szűrő, csak a versek és a közösségi háló népe, egymással szemközt.
És évről évre – az elismerés mellett – előjönnek a kifogások is: hogy ez így túl médiacentrikus, mondhatni bulvárértéken kezeli a poézist, hogy a lájkok száma nem mérvadó, mert a mennyiség nem azonos a minőséggel, hogy az nyeri, akinek szélesebb az ismerősi köre, és hogy a költészet nem versenyfutás. Ezek mind legitim ellenvetések, mégis a művészet és a nyilvánosság viszonyának olyan szemlélete rajzolódik ki belőlük, amelyre érdemes reflektálni. Azok, akik így érvelnek, bizonyára azt gondolják, hogy a versek „valódi értéke” esik áldozatul annak, hogy odadobják őket a kevésbé képzett tömegek elé. Hiszen a tömegízlés nem megbízható, és a populáris nem mindig – vagy rendszerint nem – egyenlő az értékessel.
Meglehet, így van, de az irodalom nem egy szűk szakmai elit játszótere: ha ragaszkodunk a kultúraközvetítés hierarchikus csatornáinak fenntartásához, ha nem használjuk ki minél inkább az információs társadalom lehetőségeit, akkor az esélyét is elveszítjük annak, hogy a versek visszakerüljenek a mindennapi rituális életgyakorlatok közé, a bölcsészkarok falain túl is. Mert a költészet nem lóverseny, de nem is hitbizomány.
És ez akkor is így van, ha nem lájkoljuk.
