Azt mondták, sikerdarab. Ez lesz az első bemutatkozása a közönség előtt. Epizódszerepben, igaz, de a rendező figyelmeztette: tőle függ, hogy a darab befejezése eléri-e a kellő hatást! Az a mondat a megbocsátás erejéről… amióta az előadás megkezdődött, egyvégtében a száján volt (a színészek, ha sírnak, ha gúnyosan mosolyognak, neki csak arra kell gondolnia, amit a rendező a főpróbán a lelkére kötött)… Ám percek óta erőt vett rajta ez a furcsa kábulat. A kosztüm is túl feszes; szorítja, és mintha valamilyen édes, bódító levendulaillatot árasztana. Megpróbálja némán mozgatni a száját. Mintha nem akarna engedelmeskedni az akaratának… Nem pillanatnyi izgatottság ez, valahonnan mélyebbről jön; az időből. Minden porcikáját bénulás fenyegeti, nem csupán a száját. S ki tudja, honnan – hiába is fogná be a fülét – más szöveget hall… „Istenkém, csak egy pici erőt adj, hogy le tudjam küzdeni a váratlanul rám törő fáradtságot!” Fullasztó ez a levegőtlenség… Hőguta! Más szavak jönnek be. Nem amiket a szerepében mondania kell. A leglehetetlenebb félelemérzés, mikor önmagadtól kell tartanod. Egyszerre verejtékezel, és gátlásoktól szorongatott lelked fázik. A „hőgutát kapok” a nagyanyja szavajárása volt. Amikor utoljára nála járt, mind a két szobát kiszellőztette. A régi házban változatlannak, meghittnek tűnt minden, még a lyukas csatornából csordogáló esővíz is. Nagyanyja arra kérte, hogy vegye ki a szekrényből a komor férfiöltönyöket s a többi ócska holmit, amit „haszontalan rongynak” nevezett… A szomszédok nevettek volt rajta, hogy meg tudja állni, hogy ne szóljon az urához. Amíg tudta, kiszolgálta, de miután szélütést kapott, ült mogorván, félreálló kis kontyával a viharvert karosszékben. Évek óta nem beszélt vele (hogy mit követett el ellene a férje, az családi titok marad). Mikor a vénembert, aki már csont és bőr volt, sikertelen műtét után a kórházból hazavitték meghalni, egyből minden megváltozott a házban. Nagyanyja megmozdult a székében, majd egy botra támaszkodva kibotorkált a konyhába, és megfőzte az ebédet. Kettőjüknek az utolsó előttit.
… Az émelyegtető levendulaszag mintha onnan, a koporsónagy szekrényből törne elő s üldözné. Mielőtt a divatjamúlt férfiöltönyöket jól kiszellőztetve visszaakasztotta volna a ruhásszekrénybe – a szobában már sötétség volt –, az „öreglány” a kezébe adott valamit. „A molyok ellen”, mondta éles cérnavigyorral. (A Noé-korabeli selyempapír zörgését még most is fel tudja idézni.) És azelőtt… a temetés napján milyen légies, szinte kisasszonyosan finnyás volt a nagyanyja, midőn kijelentette: „Béni, jegyezze meg, hogy a másvilágon sem bocsátok meg magának!”…
Végtelen ürességet érez. Aztán a taps sortüzétől egész énjében megrázkódik. Nem emlékszik rá, kimondta-e a megbocsátásról szóló mondatot. Egyáltalán mondott-e valamit?
Amikor személytelenné vált testét a legördülő függöny mögött a Don Quijote-képű ünnepelt színész rutinos mozdulattal a karjában felfogta, eszméletlen volt.
