Közös asztalnál ültünk; ő valami zavaros színű kevertet ivott szipókával, én kávét fogyasztottam (mikor kihozták s belekortyoltam, sajnos, már langyosnál is hidegebb volt és ízetlen). Sietve bólintott, s mire felnéztem, már el is tűnt a szemem elől. Egy füzetet felejtett a cukrászda asztalán. Belepillantottam: napló volt; úgy látszik, mindenüvé magával vitte. Megakadt a szemem egy nem is olyan régi bejegyzésen s egy keresztnéven. Gyanítottam, hogy közös ismerősről van szó. Utánaszaladtam, s miközben visszaadtam neki a füzetet, megkérdeztem tőle: „Nem a szeplős aranyosszéki Klementina az illető?” Elcsodálkozott, de nem jött zavarba: visszakérdezett, hogy honnan veszem? „Feltűnő szépség… és olyan kacér mindenkivel” – vágtam rá. Ezen már együtt nevettünk. „Jóságos lány – vélekedett molett ismerősöm Klementináról; egyik cigarettát a másik után szívta –, de elpanaszolta, hogy semmire se ment a jószívűségével.”
Ez a beszélgetés már később zajlott, egy másik lokálban. Keleties zene szólt magnóról. A félhomályban úgy tűnt, hogy a koszos plafonon undok pókok mászkálnak magabiztosan. „Mielőtt teherbe esett, gyanús alakok látogatták – folytatta –, legalábbis ahogy én észrevettem, egy »hadseregnyi férfibarátja« volt. – A dohányszemcsét figyeltem, mely vastagon szederjesre rúzsozott felső ajkára ragadt, s szórakozottan vártam, hogy a nyelve hegyével megpiszkálja. – A látszatból ítélve eszébe se jutott férjhez menni. Volt néhány abortusza, ezt nekem is bevallotta, az azonban már meglepett, hogy utóbb mégis ráfizetett: vagyis szült, s a csecsemő halva született... Később kijavította magát, hogy: oxigénelégtelenségben halt meg.” Közbe akartam szólni, de erélyesen fogta le kezem. „Titkolta, persze. Hónapokig én sem találkoztam vele a megszokott helyeken…” „Én viszont igen” – szúrtam közbe gúnyos felhangon. „… Ki tudja, hova tűnt el. Mert a falujukat messze elkerülte, talán az anyja miatt is szégyellte a dolgot. Én is csak tőle tudtam meg néhány részletet… Elsírta magát, hogy ő milyen árva! Előtte a vodkásüveg; nem is kortyolta, hanem – ilyen rossz hangulatban – valósággal nyakalta a szeszt. »Az anyám agyvérzést kapott«, mondta.” „De hát az anyja él” – szólaltam meg ismét, de mert kissé bőbeszédű nőismerősöm tagadólag intett fejével, kaján mosollyal vártam a fejleményeket. „Amint utólag kikövetkeztettem: az anyjától is már rég meg akart szabadulni.” „Még szép, hogy nem ő maga ismerte be ezt is.” „Amint hallgattam, bevallom, csodálkozásba ejtett, hogy barátnőm milyen folyékonyan, élénken számol be élete legtragikusabb eseményeiről. »Mások hogy nem hallottak a gyermekedről?« – tettem fel neki a kérdést. »Eltitkoltam – mondta Klementina, lebiggyesztve ajkát. – Kurván jókat kérdezel. – S még hozzátette: – Olyan csodálatos fiam már úgyse fog születni, érzem.«” „A kis pihegő »angyal«” – húztam föl a szemöldököm. „Miközben én kiszáradt torokkal a részletekről faggattam, ő kedvetlenül bámult maga elé, mint aki unja a közbeszólásokat. Azt viszont nem tagadhatom, hogy őszintének látszott. Beismerte, hogy egyetlen vágya volt mindig… Hogy szabad legyen!… Ahogy utólag végiggondoltam: szegényke amennyit szenvedett, ez nem olyan nagy önzés részéről” – fejezte be naplóíró ismerősöm; s tapasztalnom kellett, hogy némelykor az öngerjesztett lelkiállapot is könnycseppet csalhat ki az ember szeméből. Ennyi elpazarolt együttérzéstől különben, akárha epekrízis előtt lennék, enyhe hányinger fogott el. (Kár, hogy akkor még nem javasolhattam neki, hogy a rászedettség lelkiállapotáról kíséreljen meg naplót írni.)
A napokban a város egyik mellékutcájában összefutottam Klementinával. Kanárisárga szerelésben feszített, a haját újabban két-színűre festette. Habár enyhén spicces volt, valahogy mégsem tudta leplezni idegességét. Részvétemet fejeztem ki a kettős gyász miatt. „Miféle gyász?… Nem néztem ki belőled, hogy ilyen vicces alak vagy!” Kétségtelen, kiborult állapotban láttam viszont. Barátnőjére hivatkoztam. „Milyen Magdus? – kérdezte fojtott ingerültséggel. – Fogalmam sincs, kiről van szó” „Az, aki naplót vezet…” Nem látszott zavartnak, csak sértődöttnek. „Úgy látszik, mindenki megmarhult!” – mondta meggyőződéssel, s köszönés nélkül faképnél hagyott.
