Mindig érdekeltek az irodalmi kulisszatitkok. Mi lett volna, ha Werther (mint Goethe voltaképp), fogja magát, és lelép. Otthagy mindent Lottéstul-Ossziánostul maga mögött, és új életet kezd. Vagy (mint Joe) pisztolyt fog és „lelövi az asszonyt:” miféle szentimentalizmus született volna abból? Ahogyan az ún. valóság alakítja az irodalmat, és fordítva. A Werther egy valóság ihlette fikció, aminek hatására megsokszorozódott a hősszerelmes öngyilkosok száma, és nem mellesleg megszülte az egyik legkényesebb, a valóságtól talán legelrugaszkodottabb irodalmi irányzatot (aminek azért kevés terméke érte el a felállított mércét). A szentimentalizmus szomorú és a felhőkben jár. De mi történik, ha a szentimentalizmus vagy a romantika agresszívvé válik? Kimutatja a foga fehérjét. Puszta érzelmi megfontolásból gyilkolászni kezd.
A kolozsvári orgia (Ulpius-ház, Budapest, 2011) néhány versét olvasva sokszor eszembe jutott (sok egyéb dolog mellett) Juhász Gyula, és az Annája. Hogy mi lett volna, ha Juhász Gyula nem az a kétségbeesett, elveszett pszichiátriai eset? Ha kicsit mókásabbra fogja a dolgot, szépen bemutat Annáknak, szenvedésnek, spleen-nek, fogja a kalapját és lelép. Vagy ha ezt a pszichiátriai vonalat viszi tovább, és sokkal mélyebbre megy, rémképeket kezd megfesteni verseiben, akkurátusan és hidegen, mint egy sebész. Ha Anna izzó szemű múltlidérccé válna, az Intézet lenne a lidérces álmok színháza, fala a papír, amire egykor De Sade márki is felírta érzéseit.
„Adél nevét már gond nélkül leírom/ Bár hiányában a napfény, mint a lámpa/ S ha még maradt az égett sebhelyekből/ Egy késő korszak új Adélja bánja” – Márkus András egy anti-Juhász Gyula. Sorolhatnánk még: antiszentimentalizmus, korcs romantika, irónia, cinizmus, antirokokó – de mindezekkel nem mondtunk sokat. Ismerős versnyelv az övé, a szóhasználata, nevezhetnénk szerelmi lírának is. Csakhogy ez a szerelmi líra állandóan csípősen reflektál önmagára és tartalmára. Ahogy építi, úgy bomlasztja saját testét. A legjobban sikerült versekben szembetűnő, hogy mindez milyen természetesen, elegánsan jön. A vulgaritás ahogyan beleépül a szerelmi líra nyelvébe. Mint az idegösszeroppanás magunk mögött hagyása egy csendes hajnalon: „Eképpen tértem vissza én/ Az idegösszeroppanásból/ Lassan/ De nagyon lassan/ Mondhatni több darabban/ Maradtam változatlanul/ Egy régi változatban/ Hisz minden verzió mögött/ Egy újabb áldozat van” (Hazatérés), és két verssel arrébb, az antikatarzis: „Az asszony képén ájtatos mosoly/ Takarja azt, hogy hulla voltaképp/ A kis szobában újra csend honol/ S pipának füstje árad szerteszét” (Az ágy fölött tömött asszony hever...).
A gáláns szerelmi líra elkorcsosul, és elegáns természetességgel teszi ezt. Ez a természetesség teszi lehetővé, hogy olykor a legszüreálisabb képekbe torkolljon a vers anélkül, hogy hamissá váljon: „Pávák jönnek majd pávafákon állva/ Gyanakvóan kutatva összenéznek/ Hiába várnál méltó folytatásra/ Ha jól megnézed minden páva részeg” (Zavart gondolatok Emőke méhfalára), és hogy botrányos iróniával reflektáljon önmagára és az olvasóra is egyben: „Ajánlom hát, hogy árnyékszéken ülve/ Fogyasszák lírám, mely szintúgy ott terem/ S ha – Isten óvj’! – tán kendő sem kerülne/ Folyós faron dalom legyen selyem” (Felezővers).
Összességében igen változatos és izgalmas versgyűjteménnyel van dolgunk, teletűzdelve allúziókkal és formai játékkal. Márkus András költészetén látszik, hogy a legjobbaktól tanult. Kíváncsian várom, mit tesz még le az asztalra.
