I.
A dombok fölött
Bo lába alól nem fogy ki az út, folyton lépdel, s ekképpen pedál nélküli biciklijének kerekei gurulnak. Száguldozik a dombokon, mintha csak repülne a bokrok, fák és virágok fölött. A madarak mindig az ő útjával megegyező irányban haladnak.
Honnan ez a kezdet- és végnélküliség? Honnan a kerék kereksége? – Fölösleges kérdések, Bo azt hiszi.
A szél útiránya is azonos a Bóéval és a madarakéival. Keletről tartanak nyugat felé. Az állandó egyirányú szél miatt meggörbült fák élő útjelzőkké váltak.
1.
három madár az égen
idelent két kerék
a harmadik bennem forog
2.
nem ismerem ezt a vidéket
lakatlan tájak ezek
fütyörészik a gond
3.
a domb dombot fial
a szél szelet ellik
én csak a csillagokra várok
II.
A madaras tónál
Eldobja a biciklijét, bele a magas fűbe. Először a fa alatti magányos szekrényt vizsgálja meg, mely reménytelenül kínálgatja porréteggel belepett dolgait, a pár felbontatlan konzervet és üres dobozt. Kinek kell mindez? Árva ez a szekrény, még a pókok is elkerülik, olyan sötét és időtlen üreg. Jobb volna bele se tekinteni. Ha legalább színe volna, de még az sincs neki.
Végül Bo csak otthagyja valahogy a szekrényt, melyben mintha saját múltját látta volna viszont: gyermekkora töredezett napjait, gyermekkora sírását, amikor folyadék helyett homok pergett a szeméből – befele a mellkas irányába, ahol a sivatagi viharban egy egészen eleven szív kucorgott.
Figyelme most már a tóra irányul, melyet dús növényzet ölel körül. Nem, ez a rücskös tó nem magányos. Van benne valami nyugtalanító, talán a víz örök változékonysága teszi, vagy esetleg a tavon billegő fehér csőrű, fekete tollazatú hatalmas madarak miatt érzi ezt így. Az élet árnyképei ezek, a tátogó csőrök jövőbe nyíló ablakok.
Bónak itt most hosszabb időt kell eltöltenie, biciklije talán évekig rozsdásodhat a földön, néha csillagfényben.
1.
ezek az árnyékok
emlékeztetnek valamire
s mind hozzám beszélnek
2.
hová úsztok fekete madarak
tollruhátok alatt az élet
hozzátok bújnék
3.
bár félelmetes ez a tó
bár embert nem találtam itt
állj meg mégis idő
III.
A különös alakú szilvák
Mikor a titokzatos tótól és a fekete madaraktól végre meg tudott válni, Bo fogta a biciklijét, és újra elindult. Éppen a domboldalon kaptat felfele, amikor tehénbőgésre lesz figyelmes, aztán hamarosan meg is pillantja őket. Legelgetnek. Két gyermeket is lát, egy fiút meg egy lányt, aki a teheneket őrzi. Odaérkezik hozzájuk. A földön egy rózsaszín kendő, rajta különös alakú gyümölcsök.
– Mik ezek? – kérdezi Bo.
– Szilvák – válaszolják a gyermekek.
– Szilvák?! – csodálkozik Bo, majd egészen közel lépve a kis halomhoz, megszabadul biciklijétől, leül a földre, s kiválaszt egyet a rendkívüli gyümölcsökből. Alakra leginkább a körtére emlékeztet, csakhogy ennek a szára a körtéével ellenkező végen található. Puha és hamvas gyümölcs.
A két gyermek csak áll, nézi a tudatlan szerzetest. Hátuk mögött egy szilvafa ontja virágait, a szirmok közül néhány mindig magasra röpül a meg-meglóduló széllel.
Bo sokáig nézi a gyümölcsöt.
1.
kié ez a föld
kié a szilvafa
homályos tükör
2.
most virágzik a fa
s máris alatta a gyümölcs
kinek hihetnék
3.
körtére gondolok
szilvát tartok kezemben
vihogó kék tehenek
IV.
És újra a dombokon
Semmit sem lehet elhagyni, letenni vagy eldobni. Makacsul kötődik hozzánk mindenféle dolog. Ha új biciklit szerez is Bo, azért a régit viszi magával a hóna alatt, esetleg a hátán. Újabban egykerekűvel teker árkon-bokron át. Hátat fordít, mindig csak hátat, hallgatagon megy a végeláthatatlan dombok fölött. Elnehezült teste, görbe gerince beletörődik az idő múlásába. Mindig van újabb és újabb guruló masina, addig-addig, mígnem egészen elborítják a kerekek.
1.
most tél van
mégis nyári a dörgés
holnap hűlt helyem
2.
kalapom fényezi a nap
fű csapkodja ruhám szegélyét
apró harangvirág a tájban
3.
kéreg fölöttem: fekete madárraj
hallom már a város avas zaját
ércbe öltöznek ott még a fák is
